A negyvenedik jubileumi évfordulón is összegyűlt az osztály

A tanári karból ketten voltak jelen

Érdekes látványt nyújtottak, hiszen a külsejük és a szellemi frissességük alapján első ránézésre őket is a többiek évfolyamtársaként, a padsorokba ültettem volna. Kirin Árpádné Simon Edit tanárnő a hetedikben, Újvári Tamás, aki a tornatanáruk is volt az előző két évben osztályfőnökként ügyelt rájuk. A megszólalásuk után pedig szinte azonnal egy igazi tanóra megtartását is rájuk bíztam volna. Újvári tanár úr külön színfoltot jelentett, hiszen Dunaújváros teljes sportéletének összes eseményét megtudtuk beszélni.

A kulisszatitkokról Erikától ezt is hallottam

– Tízévenként veszek egy nagy levegőt és megpróbálom összeszedni az általános iskolai osztálytársaimat. Eddig sikerült és igaz, hogy most nem volt teltházunk, de azért igazi baráti hangulatban töltöttünk el egy délutánt. Általában egyedül szoktam szervezni, de ez alakalommal „könnyű dolgom” volt, mert a vége felé segített egy osztálytársam a Mukli Györgyi.

Mi volt a célunk? Egy kellemes délután eltöltése, egy jó beszélgetés és persze a múltidézés is, ami nagyon kellemes része ezeknek az eseményeknek. Még akkor is, ha nem csak a szépre és a jóra gondoltunk. Persze a negatív élményektől sem lett sértődés, hiszen csak a jó és a rossz gyerekek játékos „konfliktusairól” beszélgettünk – nevetve. Amikor te kérdeztél bennünket lapítottunk, de aztán kiderült, hogy nálunk a legrosszabb a Somogyi Laci volt, amit ő is bevállalt és ma már nagyokat nevettünk a csínytevésein.

Sajnos ketten hiányoznak közülünk. A nyolcadikos osztályfőnökünk és az egyik társunk már eltávozott az élők sorából, azért róluk külön is megemlékeztünk.

Szinte elrepült a negyven év, olyan gyorsan követték az évek egymást, mintha minden most történt volna. Legutóbb tíz éve találkoztunk ilyen szervezett formában, ami persze egy komoly fejezet az életünkben, de akkor és most sem kellett azon gondolkodnunk, hogy vajon ki lehet ez az ember?! Mindenkin látszik, hogy telik az idő, de megőriztük a jellemző vonásainkat, ezért könnyű volt szeretve üdvözölnünk egymást.

Hangulatjavító volt az osztálynapló eltűnése

– Nyilván, hiszen a rossz jegyek, beírások és egyéb (akkor) kellemetlen dolgokra most nem derülhetett fény, és akár azt is mondhattad, hogy nem is emlékezek rá, hogy négyesnél rosszabb jegyet kaptam! Na erre aztán nagy csúfolódás taps és nevetés született volna.

A nyári szünet 1984-ben

– A mai kor emberének meglepő dolgokat fogok mondani, de az akkor, ilyen volt. Az iskolánkban is voltak technikai óránk, és ennek jó részét az iskola saját kertjében, közös munkával töltöttük. Főleg házi kerti növényeket termesztettünk, de volt néhány sor kukoricánk is. Azt már nem tudnám megmondani, hogy a terményekkel mit kezdtünk.

A lényeg az, hogy a vakáció alatt sem volt szabad magára hagyni, ezért ott is volt egy kis dolgunk… Még jó, hogy ott formába hoztam magamat, mert a szünetben sok időt töltöttem a nagymamáméknál, akik kertészkedtek, így ott is bőven volt lehetőség egy kis munkára. Szerencsére Velencére is mehettünk nyári táborba, ami már mindenkinek a kedvére való elfoglaltságot jelentett.

És a zsebpénzről... 

– Ez most aztán fogas kérdés volt a javából! Mindent összevetve olyan kétszáz forint lehetett. Összehasonlításként mondom, hogy az édesapámnak, aki sajnos dohányos ember volt, egyszer ajándékba egy füstszűrős Szimfóniát vettem tíz forintért.

Az iskola utáni álmokról

Engedélyt kértem, hogy az alkalmi osztályfőnöki órán én is tehessek föl kérdéseket. Ezért a pályaválasztásuk sikeréről is beszélgettünk. A legtöbben egy-egy szakmát választottak maguknak és a többségük abban dolgozott a felnőtt korában. Elégedetten! Talán ez a legfontosabb, amit elérhettek, hiszen egy ajándék lehetett a kedvük szerinti munkát végezni.

A mai kor divatos álmait, ilyen-olyan menő vállalkozás tulajdonosi szerepét, külföldi karriert nem tűztek ki maguk elé, de máig derűs, a maguk életpályáján sikeres emberekként élik a mindennapjaikat. Inkább a lányok hagyták el a szülőfajukat és a környéken telepedtek le. A fiúk többsége otthon maradt, de az útra keltek valamennyien máig odatartozónak mondják magukat.