Az én történeteim 25. rész

1989-től Dunaújváros legszebb részén laktunk, a Gőzmalom utcai „Bérlakás építő részvénytársaság” által épített, „luxus” lakásunkban ( lásd címlapfotó ) és abban bíztunk, hogy a szerződés szerinti tíz év múlva fél áron megvásárolhatjuk. Aztán (néhány év múlva) csőd közeli helyzetbe került a cég és mindenkinek felajánlották, hogy viszonylag kedvező áron megvásárolhatja a lakását. Az ott lakók többsége simán kifizette a vételárat, de nekünk nem volt elég pénzünk. Még egy évig fizettük a bérleti díjat és gyűjtöttük a pénzt, de a lakás vételára is emelkedett. Sürgettek bennünket, de még mindig hiányzott négyszázezer forint, ami akkor nagy pénz volt. Már volt bankhitelünk, ezért a Bérlakás Építő Rt. Közgyűlésén kértem, hogy a vasmű adjon nekünk is kamatmentes hitelt, mint ahogy többi vasműs dolgozónak. 

Nem kaptunk kamatmentes hitelt, csak kioktatást

A vasmű privatizációs igazgatója, S.GY. (egykori hideghengerműs kolléga) a közgyűlésen azt válaszolta, hogy „ Mit képzelek én, fejős tehén a vasmű? ” Lehet, hogy volt ilyen tiltó határozat, de akkor is „kiábrándító” volt a beszólása! 

A főnököm, az Acélművek Kft igazgatója (Dzsoni) elmondta, hogy nem tud mit tenni, erre a konstrukcióra nem adnak kamatmentes hitelt, mert ezeket a házakat a vasmű építtette. Ha veszek, vagy építek egy házat arra adnak akár egymillió forint hitelt is. Érthetetlen volt ez a központi intézkedés, hiszen ( három gyerek mellett), csak kamatmentes hitelt kértem. Rövid gondolkodás után a feleségemmel eldöntöttük, hogy kiszállunk ebből a konstrukcióból. 

Átterveztük az életünket. 1995-ben eladtuk a gyönyörű lakást így visszajött az addig befizetett összeg és Móricz Zoli barátom javaslatára elköltöztünk a Magyar útra a Százlábú híd utáni részre. 

Megvettünk a szomszédjában lévő Magyar út 66-ban, egy 50-éves, 60 négyzetméter alapterületű vertfalú két szoba+konyha +fürdőszobás házat, egy nagy lejtős telekkel és olcsón . 

Úgy gondoltuk, hogy felújítjuk és kibővítjük. Azonnal kaptunk rá a vasműtől egymillió forint kamatmentes hitelt! ( Pedig az eladott lakásból elég sok pénzünk volt.) 

A fiamnak aki már 27-éves volt, vettünk egy lakást a városban , az Erkel kertben, mi pedig a két lánygyerekkel beköltöztünk a kis házba. Ráköltöttünk egy millió forintot és szépen kicsinosítottuk belülről. Jó volt benne lakni! 

A feleségem és a fiam elmentek a „Nagytétényi állatmenhelybe” és hoztak „házőrzőnek” egy közepes méretű, fekete, labrador kutyát, amelyet a TV-ben futó Dallas sorozatból BOBI-nak neveztünk el. Vártuk, hogy megnő, de nem lett nagyobb, ezért szerettünk volna egy nagyobb házőrzőt is. Nem sokkal később két tíz éves forma gyerek beszólt, hogy elcsavargott a német juhász kutyájuk, - nem láttuk erre felé? Én mondtam, hogy befogtuk volna, ha látjuk, mert nekünk is kellene egy. Két nap múlva visszajöttek az elveszett kutyával, hogy fogadjuk be, mert nekik kettő van. Befogadtuk és kiderült, hogy német és kaukázusi juhász keverék. Elneveztük ALEX-nak és a BOBI-val együtt kiváló házőrzők lettek. 

1996-ban megterveztettük a vertfalú kis ház bővítését, L- alakban, a hegy irányába szuterénnel, egy nappalival és felette még egy szobával. Kátsuk Bandi barátommal aki fuvaros volt, de markoló géppel is dolgozott kb 300 köbméter földet kihordtunk a a szemben lévő völgybe . ( engedéllyel) Ezután fél év alatt megépítettük a bővítést, miközben benne laktunk a kicsinosított vertfalú házban. 

Szerződést kötöttünk az ácsokkal és a tetőfedőkkel, hogy 1997. augusztus 22-én jöhetnek, elkészíteni a régi és az új lakrész közös tetőszerkezetét. 

Újabb katasztrófális helyzet

1997 április vége volt, amikor nekiálltunk elbontani a régi ház tetejét és alighogy megbontottuk a tetőt, beszakadt a mennyezet. Kiderült, hogy az ötven éves fagerendák el voltak korhadva és csak a tető tartotta egybe a mennyezetet. Építész szakértőkkel megvizsgáltattam a falazatot is és kiderült, hogy a vert falak alatt nincs szigetelés és ez miatt el kell bontani az egész régi házat. A feleségem három órán keresztül sírt, amikor kipakoltuk a házat és markoló géppel összedöntöttük. 

Még jó, hogy a fiamnak nemrég vettünk az Erkel kertben egy lakást és volt hova költöznünk, ő pedig elment a barátnőjéhez lakni. 

Újratervezés és megfeszített munka 

A megváltozott körülményekhez igazítva újraterveztettük a házat és a már kész bővítéssel egybeépítve, beton alapon megkezdtük az új ház építését. 

Szerencsénkre, a nyár igen száraz volt és csak néha esett egy kis eső. A ház építése közben a fiam lakásában laktunk a városban és minden reggel levittem a feleségemet, (mint munka irányítót) az építkezésre. 

Megbeszéltem a munkásokkal a napi feladatot, majd pedig 7-órára mentem a Meleghengerműben lévő munkahelyemre . Munka után siettem vissza és átvettem az irányítást. Sokszor előfordult, hogy villanyfénynél is dolgoztunk. Óriási munka volt, de a tervezett, augusztus 22-re annyira elkészültünk, hogy jöhettek az ácsok megcsinálni a komplett új ház tetőszerkezetét. 

Szeptember közepére elkészült a tető is . 

Aztán megjött az eső és bokáig jártunk a sárban, de a házon belül zavartalanul folyt a munka. Még nagyon sok tennivaló volt hátra, de már látszott az alagút vége. 

Jellemző, hogy új villamos betápot kellett készíteni és mindent bekábelezni, be kellett vezetni a gázt és megszerelni a vizhálózatot és a fűtést. Bár az udvarban volt egy kerekes kút, az ivóvizet a hegytetőn lévő táborállási Rózsa utca alatti gerincvezetékről, 300 méterről kellett odavezetni a telekre. Végül, 1998 február végén beköltözhettünk az új házba. 

 Persze még rengeteg munka volt hátra

A lejtős telek két oldalán meg kellett oldani a dombról lezúduló esővíz biztonságos levezetését, az udvar térkövezését és még sok mindent. Garázsokat, borospincét építeni, a kertet rendbe hozni, a szőlőt, gyümölcsfákat gondozni stb. Ezek a munkák még évekig elhúzódtak, de élvezettel csináltuk. 

A „vidéki” élet örömei

2020 nyaráig ( több mint húsz évig) laktunk ebben a két szintes, 200 négyzet méteres családi házban. Az utolsó tíz évben már csak ketten, mert a lányaink is „kirepültek.” Csodálatos volt ez az időszak és már nem sajnáltuk, hogy ott kellett hagyni a Gőzmalom utcai luxus lakást. Nosztalgiával gondolunk a Magyar úti házban töltött évekre, ahol összebarátkoztunk a szomszédokkal . Szemből nézve, balról a Léhner János bácsival és feleségével Aranka nénivel akik 15-20 - évvel idősebbek voltak nálunk és sok jó tanáccsal láttak el bennünket. 

János bácsi a 26–os Építőipari vállalattól ment nyugdíjba és mint főépítés- vezető részt vett a Dunai Vasmű üzemcsarnokainak építésében, sőt az Uszoda és a Zöld SZTK építésében is. Tőle tanultam meg szőlőt metszeni és bort készíteni. Egy- egy borozgatás közben órákig tudtunk beszélgetni annyi közös ismerősünk és témánk volt. Jobb oldali szomszédunk a szintén idős korú Jenő bácsi volt, aki egyedül élt egy nagyon régi kis házban. Vele is sokat beszélgettünk egy két kupica pálinka mellett.

Jobbra a következő házban laktak a Móricz Zoliék, majd tőlük jobbra a Kutasi Laci bácsiék. Velük is sokat barátkoztunk. Három, négy szomszéddal rendszeresen összejártunk és hol az egyiknél, hol a másiknál, vagy nálunk vendégeskedtünk.

A 70. születésnapomon együtt volt az egész Nyíri család , szülők gyerekek és az unokák. 

Szerző: Nyíri Miklós

 Itt találja Az én történeteim előző részeit!