Gyötrelmes a nehézipari vidékek sorsa Európában

Nem sok reményre ad okot az acélipar globális helyzete a lényegében leállított Dunai Vasmű számára, sőt, az elmúlt évtizedek történéseinek fényében az sem okozhat különösebb meglepetést, hogy Dunaújvárosban elképzelhetővé vált a város létét meghatározó üzem megszűnése. Akad bőven szomorú példa arra, hogy nagy múltú vasművek csődhöz vezető nehézségei, majd megszűnése mélyen megváltoztatják az azokat övező térségekben élők kilátásait. – írja az internetes G7 portál az elemzésében. 

Pont ezért az sem ritka, hogy a kormányok a gazdasági racionalitáson messze túlmutató mentőöveket dobva próbálják elodázni az elkerülhetetlennek tűnő gyárbezárásokat.

2008 és 2015 után ismét mély válságban van az acélipar

A nagy építkezéseken és infrastrukturális beruházásokon túlesett nyugati országokban már évtizedek óta csökken az acél iránti kereslet, ám a közelmúltban már az időközben az ágazat legfontosabb szereplőjévé vált Kína piaca is erre a pályára került. Az ottani acélgyárak egyre inkább az exportpiacokon kényszerülnek eladni termékeiket, ami nem kedvez a jellemzően kisebb európai és amerikai riválisoknak. Hu Wangming, a világ legnagyobb acélgyártója, a China Baowu Steel Group elnöke a 2008-as és a 2015-ös visszaesésnél is súlyosabb recesszióra számít, és erre utal az is, hogy a csökkenő árak mellett 2016 óta nem látott szintre fut fel a kínai acélexport. (Szakértők szerint évente már 100 millió tonna a kínai acélipari szektor exportja Európába, ugyanakkor a 170-180 millió tonnás kapacitású európai acélipar legfeljebb 130 millió tonna acélt gyárt – a szerk.)

Némi reményt adhat a héten bejelentett kínai gazdaságélénkítő csomag, amelynek egyes részei megpróbálnak életet lehelni az évek óta szenvedő lakásépítési szektorba, ami az acélfelhasználást is növelheti. Ugyanakkor nincs jele olyan nagy infrastrukturális beruházásoknak, amelyek a korábbi válságos időszakokat követően jelentősen fellendítették az acélfelhasználást.

A kínai kivitelben tehát 2026 végéig nem várható csökkenés, miközben csődhullám indulhat az ágazatban, így 

„az acéltermelés a mostaninál kevesebb szereplő körében koncentrálódhat Kínában” 

ami vélhetően nincs ellenére a konszolidációt sürgető pekingi kormánynak.

Európában még vannak mentőakciók

A gyenge kereslet mellett a megemelkedett energiaárak is fokozzák az európai acélipar kihívásait, így az év elejére a kontinens egyik legnagyobb üzeme, a tarantói acélmű is bajba került. A dél-olaszországi üzem fenntartására már nem akart több pénzt áldozni a fő tulajdonosa, ennek nyomán az olasz kormány 320 millió eurós tőkeinjekcióval a helyébe lépett, az alacsony kapacitáskihasználtság és a termelés évtizedek óta ismert egészség- és környezetkárosító következményei ellenére. A kormány azóta – pontosabban ismét, ugyanis a nemrég kihátráló ArcelorMittal is hasonlóképp vált tulajdonossá – befektetőt keres az acélmű megmentésére, most épp a japán Nippon Steel tűnt fel az érdeklődők között.

Kormányzatiközbenjárással lett tavaly a Dunai Vasmű tulajdonosa a Liberty Steel is, miután a Dunaferr 2022 végére fizetésképtelenné vált. A brit-indiai befektető a régió több országában is jelen van, legfontosabb érdekeltsége a már említett Arcelor Mittaltól 2019-ben átvett ostravai gyár, amelynek nagyolvasztói kapacitása nagyjából 2,5-ször nagyobb, mint a Dunai Vasműé (míg a tarantói üzemének a harmada). 

„A Liberty Steel kelet-csehországi üzeme azonban újra eladósorba kerülhet” 

miután a nehéz piaci helyzet mellett a cég és a cseh kormány közötti viszony is megromlott.

Acélgyártás helyett kvótaértékesítés

Az ostravai acélmű lényegében tavaly év végén leállt, és termelés hiányában leginkább a szén-dioxid kibocsátására jogosító kvóták eladásával juthat bevételhez, ami a dunaújvárosi Liberty-leányvállalat esetében is ismerős megoldás. A cseh kormány azonban egyáltalán nem nézi jó szemmel ezt a gyakorlatot, és a Liberty Steel által felhalmozott tartozások is aggodalmat okoztak, így az év első felében egyre feszültebbé vált a viszonya a vállalattal.

A kohó működését itt sem könnyű feladni, a Morva-sziléziai kerület és azon belül az ország harmadik legnagyobb városának számító Ostrava már a tizenkilencedik században fontos acélipari központtá fejlődött, Közép-Európa vasúti hálózata jórészt az itt gyártott sínekből épült. Ennek az ipari örökségnek mára csak a töredéke maradt fent – például a Liberty Steel kohói is ide tartoznak –, ám az egykoron Csehország acélszíveként emlegetett térség társadalmi-gazdasági körülményei nagyon is őrzik az ágazat hanyatlásának következményeit.

Sérülékeny acélipar

Már az 1970-es évek válságai után ismertté vált az acélipar és a benne dolgozók sérülékenysége Nyugat-Európában, az ágazatot övező élénk kormányzati figyelem tehát egyáltalán nem véletlen. A megváltozó gazdasági körülményekhez nehezen alkalmazkodó, az átlagosnál kevésbé képzett és mobilis rétegek egzisztenciális problémáinak tovagyűrűző hatására a Brexit az egyik legfontosabb példa. Az Egyesült Királyság uniós kilépése ugyanis részben a brit acél- és feldolgozóipar hosszas és gyötrelmes visszaszorulásának következményeként is betudható.

Az acélipar hanyatlása a posztszocialista országokban is lenyomatot hagy az érintett régiók életszínvonalán, az egykor virágzó gazdaságú Morva-sziléziai kerületben jóval magasabb a szegénység és a társadalmi kirekesztettség kockázata az országos átlagnál, ami elmondható a Tarantót magába foglaló Pugliára is.

„Dunaújváros esete valamivel kedvezőbb” 

ebből a szempontból, a várost övező közép-dunántúli régióra vonatkozó statisztikák jobbak az ország egészét jellemző adatoknál. A város környezetében több olyan jelentős gyár is létesült az utóbbi években és évtizedekben, amely potenciálisan felszívhatja a vasműben munka nélkül maradókat. A nem túl távoli Székesfehérvárt pedig már hosszú ideje munkaerőhiány jellemzi, így az ottani üzemek szintén szóba jöhetnek a „vasasok” számára.

Forrás: g7.hu