Ha egyszer nekem otthonkám lesz

Paszpólozott gallérja lesz, ahová bele lehet szúrni a gombostűket, hogy ne kelljen ügyetlenül felcsipegetni azokat a politúros asztalról, amikor majd a hatalmasra álmodott ágytakaróval bíbelődöm, amin kedves mesefigurák és titkos rejtekhelyek várnak felfedezésre. Vagy a Richelieu-hímzéses házi áldás, amit be is fogok keretezni, ha a köszvényesedő ujjaimmal egyáltalán sikerül. Két nagy zseb is kell rá, amibe minden belefér, spagóca, abrosznyi rongy a por- és (mikor mire) orrtörléshez, befőttes gumi, krémes tégely, cukorka. Ne kelljen mindenért ugrálni. Egy tutyit is vennem kell, szőr­mebélésű vastag posztóból, mert üldögélve fázik a talpam, biztos a rossz keringés az oka, hiába hurcolom gyógyfürdőkbe magam, s keltem az illúziót, hogy használ, másnap, amikor felkelek, ugyanúgy hatvanas méretűnek érzem a lábam, s mintha egy ház nehezedne a bokámra.

A szekrényben évek óta porosodnak a tűsarkúak, s csupán ha eljátszom az ötlettel, hogy belebújok, a gondolatba belehalok. Kell az a tutyi. Mert nagy sétákat tervezek, amikor nem valahová menve andalgok, ráfogva, hogy sétálok. Ne legyen célja az útnak, menni, csak úgy. Zarándokolni. Amikor nem a cél a fontos, hanem ami közben történik. Régóta súg egy hang, ha már ez a nevem (biztosan nem véletlenül), akkor várna még rám a Szent Jakab-zarándoklat. Elébb persze be kell szereznem egy otthonkát. Nem haragos kockásat, keserű csíkosat, amiben a vénasszonyok ülnek a ház előtti padon, s hallom, ahogy pletykálnak, gonoszkodnak, veszekednek. Majd’ minden évszakban meghal közülük valaki, olyankor arrébb csusszannak, hogy legyen helye az újonnan érkezőnek, és kezdődik minden elölről. Akár meg is mondhatnám, ki nem ül már tavasszal azon a padon. De nekem virágmintás otthonkám lesz, amiről a fahéjas süti és a birsalmalekvár jut az ember eszébe.

Aztán – már most szilárd az elhatározás – megműttetem a szemem. Egyre jobban vakulok, nem látok közelre, távolra mégúgy se, állandóan frászban vagyok, hogy mi lesz, ha egyszer összekeverednek a betűk? Öreg barátnőmnek nem is volt szürke hályogja, de a műtét után eldobhatta a szemüveget, és villog, hogy felolvashatja a hajfesték mikrobetűs utasítását. Ha majd otthonkám lesz, okafogyottá válik a most még visszatartó mivanhanemsikerül?!-kockázat. Másfél méternyi könyvet félreraktam már, amit örömest elolvasnék, de hogy kezdhetnék neki nyolcszáz oldalnyi Spirónak, ha örökké vigyázni kell a látásra. Mert röstellem, de hülyülök is.

Egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy felejtek, nem jutnak eszembe versek, nevek, szavak. Kopik az ismeret, amit a tapasztalat persze nem helyettesít, az a tudás pedig, ami gyarapszik, ah, csak legyin­tek rá, az korszerűtlen részvény a mai világban. Nehézkesen tartok lépést a korral, egyre jobban fáradva az úgynevezett kihívásoktól, a fiatalok meg csörtetnek, éles látó szemekkel, tűsarkúban, okosan. Mit nekik! Még nem tudják (ó, én sem sejtettem ilyen idős koromban), milyen rögös út vezet a nyugdíjig, amikor otthonkát vehet magának az ember. Persze ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy az volt az igazi zarándoklat, ahol nem a cél volt a fontos, azaz lett volna fontos, hanem az úton levés. Ami után megteheti az ember, hogy olyan szabadnak érezze magát, hogy megvegye az otthonkáját. Csak közben semmi nem a régi. Lám, most is hiába szopogatom a szőlőcukrot, ami a gondolkodást tuningolja, mégsem találom a régen jól ismert fordulatokat, a megfelelő eszközöket, hogy ne szatíra szülessen itt az otthonkámról. Mert dráma ez, kérem. Dráma.

Vezető képünk illusztráció.