Lázár Zsolt 1956–2021

Drága Zsolt!

A Dunaújvárosi Hírlap kollektívája, de legfőképpen a régi „motorosok”, az előfizetők nevében kell végső búcsút vennem tőled. Soha nem bírtad a búcsúzkodást, így aztán most mennyire berzenkednél ez ellen – bárcsak lenne rá módod, és én tehetném, hogy ne írjam ezeket a sorokat. Bárcsak a betegséggel, aztán meg a halállal tudtál volna dacolni! Érvelni, vitázni, ahogyan azt minden más esetben megtetted anno a kollégákkal, a barátokkal és a szeretteiddel is, ha szükségét érezted.

Emlékszem a fotóidból készült kiállítás beszédes képanyagára. A zseniális sportfotóidra, a témának tükröt tartó riportképekre és a portrékra, amelyek egy cikket, riportot, interjút szervesen egészítettek ki, amelyek vonzották a tekintetet, megragadták az olvasót, felkeltették az érdeklődését, elolvasta a címet, majd magát az írást is. Harcos és forradalmár szellemiséged okán időközben tettél némi kitérőt, de amint lehetett, visszatértél hozzánk. Amikor megkaptad a cégtől az első, digitális, már akkor milliós értékű fényképezőgépet, azt mondtad, szuper, de nem a gép teszi... A fotós iskolába egy olyan filmes géppel mentél, már a Hírlaptól, ami leukoplaszttal volt körberagasztva, és azzal is lehetett jó képeket csinálni. Kivéve, ha nem akartad. Előfordult, hogy valami, például az interjúalany lekezelő viselkedése felbosszantott, a helyszínen persze ennek jelét sem adtad (néha mégis), aztán szerkesztőségbe visszatérve felhúztad a válladat, oldalra fordítottad a fejedet, vágtál egy Lázár Zsolt-féle kisfiús, incselkedő grimaszt és cinkos pillantással közölted: nem tudom hogyan, de fényt kapott a film!

Azt mondják, az élet teljes megéléséhez szeretnünk kell. Mert ezt a szeretetet hagyjuk örökül, amikor földi időnk lejár. Erről szól a méltó búcsú: az emlékekről és a megélt szeretetről.

Isten veled, Zsolt! Legyen neked könnyű a föld!

A Dunaújvárosi Hírlap közössége nevében:

Körmendi Erzsébet