A Monarchia „aranyembere” háromszor volt miniszterelnök

Történelem - Wekerle Sándor volt az első polgári származású magyar miniszterelnök. Harmadik miniszterelnöksége az első világháború idejére esett, ezzel elmondható, hogy válságos időben vette újra kezébe az ország kormányrúdját. 1917 júniusában Tisza István gróf miniszterelnök lemondott hivataláról, ugyanis IV. Károly király nyomása ellenére sem volt hajlandó a tömegek által követelt és az uralkodó által is javasolt politikai és szociális reformok kivitelezésére. Tiszát a mindössze 36 esztendős Esterházy Móric gróf követte a kormányfői székben, aki a nagyreményű reformígéreteit nem tudta megvalósítani, így közel két hónap után lemondásra kényszerült. Burián Istvánnak, a Monarchia közös pénzügyminiszterének javaslatára a király az akkor már 69 esztendős Wekerle Sándort kérte fel miniszterelnöknek. Bár Ferenc Józsefhez hasonlóan IV. Károly sem kedvelte igazán Wekerlét, a tapasztalt Wekerle személye mégis garancia lehet a kormányzati egység fenntartására. Wekerle engedett a nyomásnak, és elvállalta a feladatot immár harmadik alkalommal. 

Hálátlan feladat 

Wekerle valójában átvette elődje kormányát, aminek programjában szerepeltek a szociális kérdések, valamint a földosztás és a választójog végleges rendezése is. Miniszterelnökként kompromisszumokkal próbálta áthidalni az ellentéteket, de a szükséges társadalmi reformokat nem tudta megvalósítani, a politikai reformokat is csak korlátozott mértékben vihette sikerre. Az 1918-ban elfogadott választójogi törvény például a korábbi ígéretekkel szemben kisebb mértékben növelte meg a választásra jogosultak számát. Meg kell jegyezni, hogy e reformoknak a megvalósítására az első világháború idején kevés esély volt. Annak ellenére, hogy már látszott a katonai vereség, Wekerle mindvégig kitartott a német szövetség fenntartása mellett. A háborús összeomlás és a kirobbanó politikai botrányok 1918 októberében elsodorták a kormányát, utolsó miniszterelnöksége alatt Wekerle már nem tudta érvényesíteni kiváló képességeit, a megegyezések keresése, a harc kerülése akkor már inkább hiba volt, nem pedig előny. Rendületlen optimizmusával szinte a végsőkig hitt a központi hatalmak győzelmében. Nem így történt: Wekerle és kormánya 1918. október 14-én beadta a lemondását, amit a király tíz nap múlva el is fogadott. Wekerle utolsó miniszterelnöki ciklusa így nem tekinthető sikeresnek, azonban más politikus sem lett volna képes arra, hogy az akkori történelmi kihívásokat megoldja és a Monarchiát egyben tartsa. A Károlyi-kormány időszakában Wekerle Sándor háttérbe került, cukorbetegsége súlyosbodott, a Tanácsköztársaság idején a többi ismert politikushoz hasonlóan őt is letartóztatták és bebörtönözték, de 1919. augusztus 4-én kiszabadult. 1919 nyarán tárgyalásokba kezdett az antantmisszió tagjaival, célja a tanácskormányt felváltó koalíciós kormány megalakítása lett volna, ezért egy esetleges negyedik Wekerle-kormány gondolata is felmerült, de végül az elképzelés nem valósult meg. 

A Monarchia egyik legjelentősebb politikusa 

Wekerle Sándor 1848. november 14-én született Móron, egy sváb polgárcsaládban. Édesapja a Lamberg család jószágigazgatója volt. A fiatal Sándor a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Tudományegyetemen szerezte meg a jogi diplomát. 1870-től a pénzügyminisztériumban kezdett dolgozni. Végigjárta a hivatali ranglétrát, felettesei elégedettek voltak kiváló munkájával. 1886-ban kinevezték a minisztérium államtitkárává, majd egy évvel később országgyűlési képviselővé is megválasztották. Országházi felszólalásait a felkészültség és a kiváló tárgyismeret jellemezte, amit rendkívüli memóriája is segített. Megjelenésével is felhívta magára a figyelmet, kitűnt hatalmas alakjával és fiatalos arcával. Állami tisztségei betöltése mellett gazdálkodott is, birtokait gépesítette, malmot, szeszgyárat, villanytelepet is létesített. 
1889 áprilisában Magyarország pénzügyminiszterévé nevezete ki I. Ferenc József császár. Wekerle Sándor vezetésével átalakították az adórendszert, a közvetlen adókról a fogyasztási adókra, illetékekre és jövedékekre helyezték át a hangsúlyt. Fegyelmezett költségvetési politikát folytatott, aminek eredményeként elérte azt, hogy az államháztartás többlettel zárta az évet. 1892. május 14-én terjesztette be a valutarendezésre vonatkozó törvényeket, amelyekkel a Monarchia az ezüstalapról áttért az aranyalapra. A Monarchia hivatalos fizetőeszköze az osztrák ezüstforint helyett – amelynek értéke szinte folyamatosan gyengült a napóleoni háborúk óta – az érték­álló aranykorona lett. Wekerle a pénzügyi stabilitást a közgazdasági és kulturális fejlődés alapjának tekintette. 

Első és második miniszterelnöksége 

Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök bukása után az uralkodó Wekerle Sándort kérte fel a kormányalakításra, ezzel 1892 novemberétől ő lett az ország első polgári származású miniszterelnöke. Három évig állt a kormány élén, miniszterelnöksége alatt több, már évek óta húzódó reformot sikerült megvalósítania, nevéhez köthetőek azok az egyházpolitikai törvények, amelyekkel egyebek között bevezették a kötelező polgári házasságot és állami anyakönyvvezetést. Az izraelita vallást bevett vallássá és a keresztény felekezetekkel egyenrangúvá nyilvánították, valamint szabaddá tették a vallásgyakorlatot, amellyel megengedett lett a felekezetnélküliség, illetve az egyházba való betérés vagy áttérés. Annak ellenére, hogy a liberális reformjait nagyon sokan támogatták, Wekerle pozíciói az uralkodónál megrendültek, ezért távozni kényszerült. Lemondása után a közigazgatási bíróság elnöke lett. Az 1905-ös és az azt következő esztendőt is belpolitikai válságok jellemezték, ezért Ferenc József császár a politikai nyomásnak engedve, másodszor is kinevezte Wekerle Sándort magyar miniszterelnöknek, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a pénzügyminisztériumot is ő vezesse. Wekerle a praktikus reformok megvalósításának útját kereste, ezért szükségesnek tartotta az adórendszer gyökeres átalakítását, erre 1909-ben került sor. Szakított az osztrák szabályozásokkal, mert elavultnak tartotta azokat, s nem az adóemelés eszközéhez nyúlt, hanem a közterheket kívánta újraosztani, a legalacsonyabb jövedelműek adóterheinek csökkentésével. A legjelentősebb változás a jövedelemadózást érintette, bevezette a progresszív személyjövedelem-adót. A létminimum összegét 800 koronában határozták meg, ennyi volt egy állami tisztségviselő fizetése, az ez alatti jövedelmek adómentessé váltak. Wekerle kormányfősége alatt megalkották a munkások biztosításáról, a cselédek jogviszonyáról szóló törvényeket is. 

1908-ban Wekerle kezdeményezésére alakították ki a Kispesti Állami Munkástelepet. A vidékről a fővárosba áramló munkások számára akartak lakhatást biztosítani, így a bérházjellegű megoldások helyett kertvárosi környezetet alakítottak ki. A lakások kincstári tulajdonba kerültek, állami hivatalnokoknak és munkásoknak adták bérbe. A telep később hivatalosan felvette a Wekerle-telep nevet. 1909-ben az önálló magyar jegybank ügyében konfliktus alakult ki a koalíciós pártok között, ezért a miniszterelnök beadta a lemondását. 

A harmadik kormányfői időszak 

Wekerle harmadik kormánya 1917. augusztus 20-án alakult, és már az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésének időszakában működött. Az utolsó magyar király, IV. Károly választójogi könnyítéssel, a nemzetiségeknek szánt különböző engedményekkel próbálta egyben tartani a háborúban elcsigázott országot. E kísérletek azonban az őszirózsás forradalom alatt végleg kudarcba fulladtak. A Horthy-­rendszerben a főváros VI. kerületében még indult az országgyűlési választásokon, de ellenlábasa, Friedrich István több szavazatot szerzett. Ezt követően végleg visszavonult a közélettől. 1921. augusztus 26-án hunyt el Budapesten. Ma már elismerhető, hogy Wekerle Sándor hosszú politikai pályája során mindvégig a dualista Magyarország érdekeit tartotta szem előtt, ezért is lehet munkásságát sikeresnek mondani.