Tudományos áttörés született a nagy világégések árnyékában

A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé. Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz–török háborúba, majd a török vereség után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét, amelyet a San Stefanó-i béke révén az európai nagyhatalmak is elismertek. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett, és ugyan korlátozott jogkörrel, de egészen 1914-ig uralkodott. A XX. század elején a román nemzeti mozgalom már az anyaországi és az erdélyi románság egyesítését tűzte ki célul, ezért lépett be Románia az Antant oldalán az első világháborúba, és a Déli-Kárpátok szorosain keresztül hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. 
Az első világégés előtt azonban egy fontos tudományos áttörésre került sor Romániában. Nicolae Paulescu román fiziológus és orvosprofesszor ugyanis 1922. április 10-én szabadalmaztatta az inzulinkészítést. 

Áttörés a kutatásban 
Az inzulin latin szó, jelentése sziget. Ez arra utal, hogy a hasnyálmirigy a gerincesekben megtalálható külső elválasztású mirigy (exokrin), valamint a belső elválasztású mirigy (endokrin) szigeteket (Langerhans-szigetek) alkot. A bennük található béta-sejtek által termelt polipeptid hormon, amely a szénhidrátok, fehérjék és zsírok anyagcseréjének szabályozásában vesz részt. A szervezet sejtjei csak inzulin jelenlétében képesek felvenni a vérből a glükózt (hétköznapi nyelven a szőlőcukrot). A Langerhans-szigetek, a hasnyálmirigy külső elválasztású, emésztőenzimeket termelő állományába ágyazott, hormonokat termelő, szigetszerű sejtcsoportok, amelyeket XIX. századi felfedezőjéről, Paul Langerhans német biológusról neveztek el. Az inzulin felfedezői egyébként Frederick Grant Banting és John James Rickard Macleod voltak, akik 1923-ban ezért megosztva megkapták az orvosi és élettani Nobel-díjat. 
A kialakult cukorbetegség tehát a glükóz feldolgozási zavara, aminek oka a hasnyálmirigy Langerhans-szigetei által termelt inzulin hiánya. De magyarázható a szervezet az inzulinnal való érzéketlenségével, de felléphet akár mindkettő is. A szükséges mennyiségű inzulin hiányában a sejtek nem képesek a vérből a glükóz felvételére, így a vércukorszint megemelkedik. Ezek együttesen okozzák a betegség fő tüneteit. 

A cukorbetegségnek több típusa létezik. Az 1-es típusú diabétesz általában a diabéteszes esetek 10 százalékát teszi ki Európában és Amerikában. Leggyakoribb Skandináviában, nagyon ritka Japánban és Koreában. Európán belül is jelentősen változó gyakoriságú, több mint tízszer gyakoribb például Finnországban, mint Macedóniában. Magyarországon is egyre nő ennek a típusnak a gyakorisága. Az 1-es típusú diabétesz kialakulását több szakértő is összefüggésbe hozza a csecsemőkori tehéntej fogyasztásával. A 2-es típusú diabétesz elsődleges okai pedig a genetika és az életmód, állítólag több tényező is ismert, ami hozzájárul a kialakulásához. Ilyen az elhízás, a mozgáshiány, a táplálkozási hiányosságok, a stressz és a felgyorsult városiasodás. Az 1-es típusú cukorbetegséggel élőknek mindig szükségük van inzulinra, hiszen a betegség e formájában a béta-sejtek pusztulása következtében nincs elegendő inzulintermelés. 

A 2-es típusú cukorbetegségben a kezelés lépcsőzetesen épül fel, nem inzulinnal kezdődik, hanem életmód-változtatással, testsúlycsökkentéssel, valamint tablettás ­antidiabetikus gyógyszerek adásával. A betegség előrehaladásával, amikor a béta-sejtek kimerülése megindul, a tablettás készítmények mellett szükség lehet hosszú hatású inzulinkészítmények esti adására. Az utolsó szakaszban, amikor a béta-sejtek kimerültek, az inzulint az 1-es típusú diabéteszhez hasonlóan teljesen pótolni kell. Az inzulint a bőr alá, a bőr alatti zsírba kell fecskendezni. Ma már kis fecskendők és nagyon vékony tűk kifejlesztésével az eljárás szinte fájdalommentes. Sajnos egyelőre még egyik típusú cukorbetegség sem gyógyítható, számtalan kísérlet folyik a világon, hogy megtalálják, mi az oka a cukorbetegség kialakulásának, és hogyan lehetne hatékonyan gyógyítani. Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, így a betegség súlyosbodása egyes esetekben sikerrel megállítható, sőt visszafordítható, ezért az egészségügyi dolgozók folyamatosan felhívják az emberek figyelmét arra, hogy kerüljék a cukorral ízesített italokat. 

Paulescu és kutatásai 
A neves orvosprofesszor Bukarestben született 1869. október 30-án. Általános és középiskolai tanulmányai után 1888 és 1900 között a párizsi egyetemen tanult, ahol megszerezte az orvosi oklevelet. Felfigyelt a hasnyálmirigy és a cukorbetegség közötti összefüggésekre. Orvosi tanulmányai mellett a párizsi Természettudományi Karon vegyészetet és fiziológiát is tanult, majd a doktori fokozatot is megszerezte. Miután visszatért Romániába, a bukaresti Orvostudományi Kar fiziológiai professzorává nevezték ki (ahol 1931-ben bekövetkezett haláláig dolgozott). Nem sokára a Román Akadémia tagja lett, azé a tudományos testületé, amely Románia tudományaival, művészetével és irodalmával foglalkozott. Az akadémiának ma 181 állandó tagja és számos levelező tagja van. Számos akadémikus, akiket a különböző európai egyetemeken és különösen Franciaországban képeztek ki, komoly tudást és demokratikus világszemléletet szereztek, majd hazatérésük után, aktívan részt vettek a román állam politikai és társadalmi fejlődésében, közéjük tartozott Nicolae Paulescu is, aki 1911-ben kezdett el a cukorbetegség problémájával komolyan foglalkozni. 
Sikerült állati hasnyálmirigy-kivonatot készítenie, majd ebből bebizonyította, hogy a kivonatban lévő anyag, amelyet hasnyálmirigynek nevez, csökkentheti a vércukorszintet és a ketonokat, és növelheti a máj glikogénjét. Kísérleteit cukorbeteg kutyákon végezte el, emberi testen nem végzett kísérleteket. 

Kutatását 1916-ban az I. világháború, majd Bukarest német megszállása szakította meg. A román főváros elfoglalása sok fejtörést okozott német és az osztrák–magyar erőknek, ugyanis I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a Bukarestet körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. A románok nem számítottak egy gyors Bukarest elleni német támadásra, így nehézágyújuk nagy részét már korábban a dobrudzsai frontra szállították át. A német hadosztályok így a legnagyobb megdöbbenésükre üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Bukarest 1916 decemberében négy hadsereg megszállása alá került, a központi hatalmak minden állama képviseltette magát, így a német, a bolgár, a török és az osztrák–magyar alakulatok is. A román főváros lakossága élte háborítatlanul korábbi mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komoly nehézségeket, sőt a megszálló erőket barátságosan fogadták a bukarestiek, ami meglepte főleg a német katonákat. 
Benyújtja a szabadalmát 

Nicolae Paulescu kutatásairól szóló eredményeit csak a háború után, 1921-ben tette közzé. Részletes jelentést írt erről a Bukaresti Biológiai Társaságban, majd francia nyelven is megjelentette a Nemzetközi Élettani, Biokémiai és Biofizikai Archívumban „A hasnyálmirigy tápanyag-asszimilációban betöltött szerepének kutatása” című cikkében. 1922. április 10-én román szabadalmat nyújtott be, igaz egy évvel korábban már a kanadai Frederick Banting és John James Rickard Macleod először inzulint injektáltak egy emberi betegbe. 
Az inzulin felfedezésében tett úttörő munkája ellenére Paulescu életében soha nem kapott semmilyen nemzetközi elismerést, mert állítólag azt vetették a szemére, hogy szimpatizált a különböző szélsőjobboldali román mozgalmakkal, így például a vasgárdistákkal is. Vasgárda egy fasiszta párt volt, amely a Román Királyságban 1927 és a II. világháború kezdete között létezett. A vasgárdisták részt vettek a zsidók módszeres kiirtásában, a pogromokban a régi Romániában, Dél-Erdélyben és a Dnyeszteren túli megszállt területeken. A kegyetlenkedéseknek 1941 és 1943 között közel 400 ezer zsidó áldozata volt. A Vasgárdát a II. világháború után betiltották. 

Felhasznált irodalom 
Dr. Szállási Árpád: Az insulin pályafutása. Orvosi Magazin, 1994. 
Henri Lestradet: Az inzulin felfedezésének története. 1993. 
Zvi Laron: Nicolae C. Paulescu. Tudós és politikus. Imaj, 2008. 
Dr. Fövenyi József: Cukorbajról cukorbetegeknek. Bp., 1987. 
Dr. Wolfgang Exel, dr. Karl Maier: Az én leleteim. Bp., 1997. 
Balogh László: Románia története. Aula Bp., 2001.