„Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő”

Igaz az a mondás, miszerint „minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő”?

– Igaz, de nem csak erős nő, hanem inkább támogató. Nagyon fontos, hogy a János mögött egy stabil háttér legyen.

Hogyan kerültél a tornasport közelébe?

– Egyértelműen Janin keresztül. A szertorna gyerekkoromban kimaradt az életemből, kislányként balettoztam, majd modern táncot tanultam. A tornához Janin keresztül kerültem. Kezdetben még gumiasztalozott, majd utána hozott be a tornacsarnokba. Februárban lesz huszonkét éve, hogy megismerkedtünk.

Emlékszel még arra az időszakra, amikor János belevágott a nagy kalandba, és elhatározta, hogy ismét lesz női torna Dunaújvárosban?

– Prémusz Krisztina meghívására jöttünk ide. Krisztina kereste meg Janit a bezárás utáni újrainduláskor. Györgyi nénivel (Makray Tibornéval – a szerk.) hármasban beszélték meg a legfontosabb teendőket, és ovis csoportokat indítottak. Az elején lány-fiú vegyes csoportokkal kezdődött a munka. Az indulás után nem sokkal csatlakozott Halász Tibor, aki korábban ő maga is tornász volt. Én Jani révén kerültem a csarnokba, és a munkám mellett sok időt töltöttem itt.

Ennyi év távlatából visszanézve, szerinted mi kellett ahhoz, szinte a nulláról indulva sikert sikerre halmozzanak tornászaink?

– Rengeteg időre és elhivatottságra volt szükség. Minden lehetőséget igyekeztünk kihasználni az előre lépéshez. Sok-sok pályázatot írtunk, támogatókat, szponzorokat, és segítőket kerestünk, hogy a tornaszereket kicserélhessük. Új kapcsolatokat kellett kiépítenünk, naphosszat gyártottunk plakátokat, hogy tudjanak rólunk az emberek. Végigjártuk az óvodákat, és ott próbáltunk meg minél több gyereket behozni a csarnokba.

A többi sportág jelentett nektek konkurenciát?

– Lehet, hogy jelentett, de akkor mi nem éreztük úgy.

Mikor érezted először úgy, hogy az az út, amin jártok, az előbb-utóbb olimpiára vezet?

– Elég világosan emlékszem arra, amikor tizennyolc-húsz évvel ezelőtt Jani találkozott a Kanadában élő és éppen haza látogató barátjával, Szabó Ferenccel, és arról beszélgettek, hogy milyen jó lesz majd egyszer egy olimpián találkozni és beszélgetni a magyar és a kanadai csapat képviseletében. Kétkedő tekintettel néztem rájuk, mert számomra teljesen szürreális volt a kép, hogy ebből a teremből és környezetből valamikor ki lehetne jutni egy olimpiára. Álomnak elment, de másnak nem. Aztán sok évvel később, amikor 2016-ban a kvalifikációs versenyeken Zsófi megszerezte a rió részvételi jogot, akkor lehullott egy függöny, és az álom valósággá vált.

Milyen terheket ró rád, hogy a férjed gyakran napokra, hetekre elutazik otthonról?

– Egy hét, tíz nap még rendben, vállalható, elmegy, és kezelhető. A mai technikai eszközök segítségével könnyű tartani a kapcsolatot. Amíg a gyerekek kicsik voltak, Jani videóhívással olvasott nekik mesét, amíg apró, de fontos otthoni dolgokat intéztem. Két-három hét viszont már nehéz, mert nem csak a versenyzőket, az edzőket és stáb tagjait terhelik meg, hanem hátteret biztosító családtagokat is. Mindig várjuk, hogy jó gyakorlatokat mutassanak be a versenyzők, és emiatt nagyon sokat izgulunk itthonról is. Szóval nem könnyű, de azzal nyugtatom magamat, hogy vannak nálam rosszabb helyzetbe lévő feleségek is…

Nem mindenki előtt ismert, hogy néhány éve te is hivatalosan a stáb tagja lettél. Milyen feladatot látsz el a torna szakosztályban?

– Három esztendővel ezelőtt, 2020-ben elvégeztem egy edzői tanfolyamot, melyen szakedzői képesítést szereztem, egy évvel később pedig sportmenedzseri, sportszervezői vizsgát tettem. Úgy éreztem, hogy hosszú évek alatt Jani mellett jól megismertem a közeget, melyben mindig jól éreztem magamat, és a végzettségeimmel, valamint tapasztalatommal segíteni tudom a szakosztály munkáját. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az otthoni beszélgetéseink nagyobbik része a tornáról szól, és a kisebbik a magánéletünkről, ami egyikünk számára sem megterhelő.

Szeretsz itt lenni a csarnokban?

– Igen nagyon szeretek lenni. Nem régiben mondtam Janinak, hogy más munkahelyekkel szemben az év eleje nem a következő szabadság tervezésével kezdődik. Egyszerűen nem vágyom szabadságra mert minden nap jó érzés ide bejönni, a gyerekek feltöltenek, és rengeteg pozitív élményt kapok. Nem túlzás, de a hobbim a munkám, ami nagyon jó érzéssel tölt el. Amikor egy nehezebb nap végén odajönnek hozzám a pici gyerekek és megölelnek, arra nehéz szavakat találni. Nagyon jó látni, hogy „imádnak tornázni”, és ilyenkor eszembe sem jut, hogy nekem szabadságara kell menjek, mert már néhány nap után is hiányoznának.

Két gyermeketek van. Ők is szeretnek tornázni?

– Szerintem igen! Pont ma beszélgettünk erről Janival. Nem érezzük azt, hogy ők azért jönnek csak ide, mert mi is itt töltjük az időnk nagyobbik részét, hanem azért, tényleg szeretnek ide járni. Fülig érő szájjal jönnek be délután egy órakor, és este még nem akarnak hazamenni, mert edzés után nem játszották ki magukat.

Egy nehéz, de sikeres év van mögöttetek. Mit vársz 2024-től?

– Kicsit távolinak tűnnek az idei sikerek, de Zsófi 2023-ban lett Antalyában összetettben Európa-bajnoki ezüst-, és ugrásban bronzérmes, ami nagyon nagy eredmény, a jövő év pedig az olimpia és Zsófi felépülésének jegyében fog telni.