Tömegmészárlás a győzelmi ünnepből

Korábbi cikkünkben - Emlékmű és/vagy tömegsír címmel írtunk már erről a témáról  a duol.hu-n. 

Ilyen távlatból a szakemberek és a helytörténeti kutatók adhatnak csak némi segítséget, hogy a kérdésekre válaszolni tudjunk. Egy biztos, hogy ami kiderült, az egy rémséges tömegmészárlásról, és a háború kegyetlenségéről szól. Érdemes a múltidézésben velünk tartaniuk.

A szemtanú látta a mészárlást

Az Intercisa Múzeum muzeológus-történésze Kronászt Margit előszeretettel foglalkozik Pentele történetével, az ő álláspontjára voltunk elsőként kíváncsiak.  Hogy kik, mikortól miért és mennyien nyugszanak az emlékmű környékén arra nem talált pontos választ, néhány újságcikkel tudott bennünket segíteni, amelyben a korabeli visszaemlékezések elemeiből lehetett kirajzolni a történetet. A források átolvasása után Szabó Tamáshoz, Pentele kutatójához, történetének ismerőjéhez vezetett az utam, aki egészen pontosan el tudta mondani, hogy miért is lett ott katonai emlékmű, és kik azok, akik bizonyosan az emlékmű környékén nyugszanak. 

A történetet neki Szabó Irma, a nagynénje mesélte el: Mint azt sokan tudják, a második világháború alatt Dunapentele többször cserélt „gazdát”. Volt, hogy a 3. ukrán front katonái volt, hogy a németek voltak a település urai.

Szabó Tamás szerint a nagynénje azt mesélte, hogy 1945. február 2-án a szovjetek, azaz a 3. ukrán front katonái Dunapentele visszafoglalását ünnepelték.

Irma néni emlékei szerint a győztes csata után a katonák ott mulattak a mai malommal szemben lévő területen. Akkor a mai vendéglátó eszközöket áruló bolt tetejéről – annak idején Kánicz Mór vegyeskereskedése volt – két elbújt, német katona (a cserepeket félretolva) tüzelni kezdett a mulatozó fiatal katonákra, akik közül rengetegen vesztették életüket. A mészárlást követően a két német motorra pattant, és elhajtott a vérengzés helyszínéről.

Tél volt, sok volt a halott, az ukrán front katonái tovább vonultak Bécs ellen, így az emlékmű környékén temették el elhunyt társaikat.  Szabó Tamás elmondta, hogy mivel kórház működött a malom területén az is előfordulhatott, hogy az ott elhunytakat szintén a tömegsírba tették.

De hogy csak azok fekszenek ott, akik a két német mészárlásának áldozatai voltak, azt nem lehet pontosan tudni. 

Jéggé fagyott katonák, és holttest a Párduc oldalán

Néhány héttel az ukrán front végső győzelme előtt is már kemény harcok folytak  Dunapentele területén is. Sőt, szinte ugyanazon a helyen, pár héttel korábban szintén nagyon sokan vesztették életüket.  Erről is találtunk visszaemlékezést.  A Dunaújvárosi Hírlap – 1995.10.07. számában H. György István A rejtélyes orosz fogoly című írásában a 1945. január 18-i a német ellentámadásról és annak áldozatairól írt:

„Nagy számú halott feküdt a Petőfi utca Magyar út csomópontjában. Az Erdős ház előtt (ma  a kúriával szemben – a szerk.), ahol az ideiglenes kórház volt, betegek hordágyon megfagyva feküdtek. De szörnyű volt látni a villanyoszlop tövében fehérneműben kuporgó szintén jéggé fagyott orosz katonákat, korábban betegeket. Lángoltak a gépkocsik és a házak... Egy Párduc oldalára felkötve, pokrócba csavarva, német katona holttestét vitték barátai. Mindenfelé emberi roncsok a háború mészárszékének darabolt áldozatai... Február elsőhetében lovas fogattal hoztak egy jéggé fagyott százados nőt a malomudvarban levő orosz központi helyre. … Szép nagy szőke haja között alig tudták megtalálni a pisztollyal történt fejlövést. Ide temették a malom előtt lévő orosz sírkertbe, ahonnét még háromszor vették fel.”

Hogy ezek az áldozatok is ide kerültek-e a januári harcokból, és nem csupán a szép századosnő, arra nem találtunk adatokat.   Azt sem lehet tudni, hogy az akkor elesett, megfagyott katonák hol fekszenek. Csak az emlékművön belül, vagy a környékén is, esetleg a malomudvarban is? Erre sem találtunk – egyelőre – semmilyen történelmi támpontot. Léteznek erre talajvizsgálati eszközök és berendezések, talán azokkal fény derülhetne a sírkert területére és a halottak számára. 

Az emlékművet háromszor építették fel 

Egy biztos, hogy a második világháború vége után nem sokkal sor került az emlékmű felállítására. 

Kronászt Margit történész elmondása szerint „A háború után helyi mesterek és a kirendelt robotosok a községházával szembeni Szentháromság téren az elesett orosz katonák emlékére egy beton emlékművet állítottak.  Ettől függetlenül is sok helybeli munkáját igénybe vette az orosz parancsnokság, például a vasútnál vagy az utak helyreállításában. Az orosz tervek alapján és az orosz katonai parancsnokság irányításával készült síremlék avatására 1945. július 12-én került sor. Korábban (a második világháború előtt – a szerk.)  nem volt itt nyughely.

1956. október 25-én, a forradalom idején lánctalpassal döntötték le az emlékművet a talapzatáról.”

Helyreállítása 1956 végén történt meg, majd a következő évben, ahogy enyhülni kezdett az időjárás, be is vakolták. Újra avatására is ekkor került sor. A Dunapentelei Hírlap (1957.02.19.) számában az írás arról is szól, hogy a Tanács parkosítani is fogja az emlékmű környékét.

Azonban a gyorsan restaurált emlékművet nem találták méltónak az épülő szocialista városhoz, így 1959. október 7-én megkezdődött a régi, betonból és terméskőből készült emlékmű lebontása, azért, hogy újat építsenek a helyére. Az új emlékmű alapozása október 21-én kezdődött meg. Az emlékmű felavatása 1959. november 7-én volt (a nagy október szocialista forradalom 42. évfordulóján). Weiner Tibor városunk akkori főépítésze tervezte.

Fekete színű műkő obeliszk 5 darab 1 méteres előgyártott elemből készült, melynek alja 90*90 centiméter széles, a teteje pedig 20*20 centiméter. Az obeliszk csúcsán ötágú csillag, amelyet a Vasmű dolgozói készítettek. (Sztálinvárosi Hírlap – 1959.11.06.) 

A 3. ukrán front pentelei győzelmét ünneplő és lemészárolt katonák biztos, hogy az emlékmű környékén fekszenek. Az is tény, hogy ezt az emlékművet háromszor már felépítették, és ha dolgok a kezdeményezők elképzelésének megfelelően alakulnak, akkor negyedszerre a temetőben lesz majd felállítva. De mindezektől függetlenül tudjuk, hogy a háború kegyetlenségét semmilyen beton és műkő nem tudja elfedni. Elfeledtetni.