Mindig a csillagok közé vágyott

Mindig a csillagok közé vágyott, és amilyen szűkkeblű volt vele a szerencse most, amikor még egy utolsót fordult vele ez a világ persze, hogy a legrosszabb irányba kanyarodott. Ezért aztán végül mégsem a földi élet habos oldalán ejtőző sztárok, hanem az ég csillagai közé került.  

Géczi László barátom, ahogy számunkra – magáról, örök figyelmeztetésként kiírta: a DJ és a Creativ Manager, ötvennyolc éves korában, március 6-án átsóhajtotta magát, a remélem neki is megnyugvást hozó örökkön jól fűtött, a régi, már korábban eltávozott kollégáival együtt a kedves lelkeket mulattató túlvilágba.

A mi emberünk, bár csak óvatosan titkolt mosollyal jelezte, hogy jót tett a lelkének az éppen futó sikersorozata, de mindig többre vágyott. Ez tette nyughatatlanná és mindent újrakezdővé. Most is úgy érzem, hogy szívesen beszélgettünk egymással. Eleinte szolid távolságtartással, majd ahogy telt az idő és nőtt az alkalmak száma, egyre több dolgot vettünk sorra. 

Kezdtük a zenével, ami egy kicsit időigényes volt, mert egy csomó, számomra idegen muzsikát tolt át az agyamon, de végül is jót tett vele nekem. Aztán jöttek a technikai kihívások, és a megálmodott, de soha elő nem kerülő milliók (persze lehetőleg dollárban) amit bolondfejjel mindet a majd eztán születő új klubokra költöttünk volna… 

Aztán jöttek a mindenféle trendek,  a vendégek szokásai, az étel és ital kínálatok, kóstolókkal, vagy csak úgy bemondásra, de mindet, mindig jól viseltük.

Pletykáltunk is. Nem keveset. Ragyogó ifjú és már korosabb hölgyekről, a kollégákról, a zenészekről és mindenkiről, akiről csak hallani lehetett valamit.

Szeretett a titkos, szerintem csak az általa olvasható jegyzeteire, mint megdönthetetlennek gondolt tényezőkből a fejemre olvasni egy-egy újabb rémisztő „tényt”, majd egy kicsit ravaszkodó mosollyal a válla fölött visszanézni:

Azokat már mind megemésztettem, de az utóbbi évek emlékeit, amikor minden mozdulatán és a szemén is látszottak a megélt kínja, azt már nehezen. Szolga módon, de szívesen meghallgattam, tenni azonban sajnos nem tudtam érte. 

Megszenvedtük. Ő a tények felsorolását, a szinte reménytelen jövőképet, én pedig a tehetetlenséget. Módszeresen kerestem a szavai mögötti kapaszkodókat, amik talán könnyebbé tehették volna a napjait. Kimondtam őket, de már nem hitt bennük. Szívesen hallgatta a gyermekeimről szóló történeteket, mert addig ő is érezni vélte a belőlük áradó csodát. 

Nem búcsúzok tőle. Pedig Előszálláson a temetőben, 16-án, délután háromkor, akár meg is tehetném. Örökre marad a barátságunk.

Balogh Tamás