Kékfarkúakkal a bográcsok mellett

A hetvenegy éves sportember versenyzőként, a horgászválogatott szövetségi kapitányaként, horgászkönyvek szerzőjeként, újságíróként és fotóriporterként is szolgálta a hazai horgászsport fejlődését, népszerűsítését. Az életműdíjat hetedik alkalommal adta át a MOHOSZ. Szarka Lászlóval a szerkesztőségünkben beszélgettünk.

Hogyan kezdődött? – tettük fel elsőre a nem túl eredeti, de mégis kihagyhatatlan kérdést.

– Gyerekkoromban ismerkedtem meg a horgászattal, de hamar más sportág felé fordultam.

Azonban, amikor a felnőttkorba léptem, jött egy betegség, és azután olyan fizikai terhelést igénylő sportágakat, mint a súlyemelés, vagy a súlylökés nem űzhettem. Ekkor tértem vissza a horgászvizekre, ez 1976-ban történt. Azután két évvel később Stadler Gyuri barátom javaslatára elindultam egy Fejér megyei válogató versenyen, és olyan jól szerepeltem, hogy bekerültem a megyei válogatottba. Ez 1978. július másodikán történt. Azért tudom ennyire pontosan, mert délelőtt még versenyeztem, délután pedig megszületett a kislányom, Mónika. A versenyzői pályafutásom ekkor kezdődött, és nagyon hamar az országos élmezőnybe kerültem, öt évig válogatott kerettag is voltam.

Később azután szövetségi kapitány is lett…

– 1992-től három évig voltam kapitány. Ez kiváltságos helyzetet jelentett, mivel sokat utaztunk, a legjelentősebb versenyeken vehettünk részt, így első kézből jutottam információkhoz, nagyon sok szakmai tapasztalatot szereztem, szakmai újdonságokat ismerhettem meg. 

Ezért kezdtem el írni és fotózni előbb a Magyar Horgászba majd a Sporthorgászba és internetes felületekre. Három évtizedig publikáltam havi rendszerességgel egészen az idei évig, és ennyi idő alatt csak egyetlen hónap maradt ki a koronavírus-járvány miatt.

Ön a dunaújvárosi horgászatért is nagyon sokat tett. A helyi horgászegyesület színeiben versenyzett, a városban szaküzletet üzemeltetett, ami a dunaújvárosi horgászok egyik bázisaként is működött. Sokan itt találkoztak, folytattak eszmecseréket. 2019-ben azután bezárta az üzletet. Mi volt ennek az oka?

– Nagyon részletesen ebbe nem mennék bele. A lényeg, a miénk egy kis bolt volt, amelyet a feleségemmel vittünk. Őt azonban 18-ban legyőzte a daganatos betegsége, és nagyon más lett még a hangulata is a boltnak. Nem volt erőm folytatni, fejlődni vagy növekedni.

Hetvenegy éves, nyugdíjas. Most azután van ideje bőven a horgászattal foglalkozni...

– Ez nem teljesen így igaz. Családi házban élek, több mint háromszáz négyszögöles telken, a háztartással együtt ez sok elfoglaltságot jelent. Persze rendszeresen horgászok is, alapvetően a városkörnyéki Dunát járom, többnyire csónakkal.

Azért teljesen nem szakadt ki a közösségi életből sem, hiszen ott van a Kékfarkúak Baráti Társasága, amellyel megnyerték az áprilisi székesfehérvári Halünnep halászléfőző versenyét. Mi is pontosan a Kékfarkúak társasága?

– Ez egy 2004-ben alakult süllőhorgász társaság. A már említett boltomban sokat beszélgettünk a süllőhorgászatról, többek között Simon Csaba barátommal is. Az egyik ilyen alkalommal támadt az ötletünk, hogy hozzunk létre egy süllőhorgász csoportot. 

Ez még nem döntöget rekordokat, de már olyan méretű süllő, amit lehet mutogatni. Kékfarkúak pedig akkor lettünk, amikor Csabával beneveztünk egy versenyre, és a regisztráláskor azt kérdezték tőlünk, fantázia nevünk nincs? Addig nem volt. Ekkor azonban jött az ötlet, hogy legyünk Kékfarkúak, mert a süllőt is szokás így nevezni, ugyanis a farkának a színe emlékeztet a kékre. Azóta pedig a társaságunkat is így emlegetjük.

Ez rendben, de hogyan lett a horgászatból főzés, méghozzá sikeres főzés.

– Rendszeresen összejövünk a Kékfarkúak társaságával, ilyenkor akár húsz-húszonöten is vagyunk. Ekkor közösen sütünk-főzünk, és mindig halételeket. Ezeknek az összejöveteleknek szakmai céljai is vannak, ezért mindig hívunk Magyarországon jól ismert horgászszakembereket. 

A fehérvári halünnepen a halászlé mellett, amivel megnyertük a versenyt, készítettünk füstölt busából pástétomot. Ebből több mint száz falatot készítettünk bagett szeleteken, és kínáltuk vele a halünnep látogatóit. A busa nem őshonos halunk, okoz is gondot bőven, de ha már itt van, vegyük észre, hogy a horgászata kifejezetten szórakoztató, a kulináris értéke pedig szerintem alábecsült, de nyugodtan próbálja ki bárki.

Zárjuk keretbe az írásunkat. Az életműdíjjal kezdtünk, azzal is fejezzük be. Mit is jelent önnek ez a díj?

– Azt hiszem, leginkább az újságírói tevékenységemmel és a könyveimmel érdemeltem ki, és természetesen nagyon örülök neki, és még most is meghatódom csak az említésétől is. A horgászok nyolcszázezres tábora talán a legnagyobb civil szerveződése az országnak, amelynek egy szakmai stábja tesz javaslatot a díjazott személyére, amit végül a szövetség elnöksége ítél oda. Felemelő és megtisztelő, hogy hetedikként a sorban, ebben az évben én kaptam ezt a díjat. Amelyről az is eszembe jut, hogy felsorolhatatlanul sokan vannak, akiknek köszönettel tartozom, de a feleségemet és a gyermekeimet külön szeretném kiemelni, hiszen a több évtizedes áldozatvállalásuk, és segítségük nélkül nem lehetnék a Magyar Horgászatért Életműdíj tulajdonosa.