Amikor megszólal az utolsó csengő...

Elsős vasváris diákként 1975 nyarán hallottam meg a várva várt kicsengetést. Az első bizonyítványomban még nem szerepeltek osztályzatok, minden tárgyból írásos értékelést kaptam.

A Vasvári épülete abban esztendőben alapos felújításon esett át, ezért a város többi iskolájával szemben nekünk hosszabb vakáció jutott. A szüleim nem voltak túl boldogok, mert a nagyobb szünidő nagyobb gondot jelentett nekik. Sok mérlegelési lehetőségük nem volt, mert a dunaújvárosi napközis tábor és az alsóörsi nagyszülők közül választhattak. Kisgyerekként kész tragédiaként éltem meg a balatoni nyaralást, és minden alkalommal napokig vigasztalt a nagymamám, amikor vasárnaponként a szüleim visszaindultak Dunaújvárosba, én pedig nem jöhettem velük. Néhány évvel később, amikor már nagyobbacska lettem, könnyebben viseltem a szüleim távollétét, az idősödő nagyszülő pedig engem, ezért volt olyan nyár, amikor néhány hetet a jégpálya melletti napközis táborban töltöttem. Mai fejjel visszagondolva kifejezetten színvonalas volt a remek környezetben működő kis tábor, melynek keretében érdekes programokon vettünk részt. 

Felsős éveim egyik legemlékezetesebb nyara az 1980-as volt, amikor két hetet tölthettem az akkori NDK-ban. Egy esztendővel később, a hetedik diákévem évem után víziúttörőként Rózsa Gyula bácsinak köszönhetően részt vehettem a kiskunlacházi víziúttörő-találkozón. Örsi csónakkal eveztünk fel Dunaújvárosból Lacházára, majd a tábor végeztével hazafelé néhány napra letáboroztunk a ráckevei „Senki-szigeten”. A hideg, esős idő ellenére nagyon jól sikerült az evezős táborozás, melynek eredményeként nem éppen jól tanuló diákként eljuthattam Zánkai Úttörővárosba. Zánka és Csillebérc sok kortársam álma volt, és csak a legjobbak juthattak el oda. Ez alól talán a szaktáborok voltak kivételek. Annak ellenére, hogy sok nyaramat töltöttem a Balaton mellett, Zánka egy más világ volt, egy gyerek számára az egyik elérhető legjobb. A tíznapos vízi szaktáborban nagyon sokat eveztünk, sok-sok közös programon vettünk részt, és maradandó élmény volt az ottani haditechnikai park megtekintése is. A park számomra legszebb darabja a Magyar Néphadsereg ott kiállított 109-es oldalszámú Li-2-es repülőgépe volt. 

Bánkis diákéveim vakációi már egy hónappal rövidebbek voltak, mert az utolsó kicsengetést követően egy hónapos szakmai gyakorlaton kellett részt vennünk. Az első szakmai gyakorlaton négy héten keresztül napi nyolc órában M36-os csavarokat esztergáltunk. Nem volt túl izgalmas munka, de legalább alaposan megtanultuk a menetkészítés alapjait. Második év után a vasmű műszerüzemében, harmadik után pedig a Bánki vegyesgépműhelyében töltöttük a gyakorlati időt. A nyári szünet nagyobbik részét már barátaimmal töltöttem, és sokat vitorláztunk a vasmű kis B16-osaival a magyar tengeren. A Kohász I. és Kohász II. neve hallatán sok-sok egykori vasműs szíve dobban meg. Érettségi után már nem volt műhelyes gyakorlat, viszont jött a felvételi, egy ibuszos utazás, néhány hét a Balatonon, majd a Magyar Néphadsereg.

Főiskolásként, amikor jól sikerült megszerveznem a vizsgaidőszakomat, hetekkel is hosszabb lett nyári szünetem. Az első évem végén ez nem igazán sikerült, mert az utolsó vizsgámat a vizsgaidőszak záró napján tudtam letenni. Délben még a mechanika kollokviummal izzadtam, este pedig már Tisza Expresszen találtam magamat Kijev felé véve az irányt. A második és harmadik év végén egy rövid gyakorlatot követően bőséges idő volt a pihenésre, amit hála remek tankörtársaimnak, ki is használtunk. Az egyik legemlékezetesebb nyári gyakorlat során néhány napot a Balatonfüredi Hajógyárban töltöttünk, s utána Kohász I. fedélzetén körbehajóztuk a Balatont. Siófokról Alsóörsre majd Tihanyba vittek a szelek, onnan pedig Révfülöp érintésével meg sem álltunk Keszthelyig…
A diploma megszerzése után életem első munkahelye az akkori Körösi Csoma Sándor Általános Iskola volt. Az első, nagyon nehéz tanévem végén talál a diákjaimnál jobban vártam a vakációt. A város akkor pezsgő közélete sok érdekes feladatot és élményt kínált. A sok szabad időmet igyekeztem aktívan és értelmesen eltölteni. Palkovics Jenő barátom nagy segítségemre volt ebben, s megmutatta az akkor reálgazdaságnak akkori szeletét, melyben a „korunk hősei, a vállalkozók” éltek. Jenővel sokszor mentem fel hajnalban az érdi nagybani piacra, ahonnan Ford Transitját friss virágokkal megtömve értünk haza. Tanulságos és hasznos volt az az időszak, amit Jenővel töltöttem. 

Öt esztendő tanítás után pályát váltottam, s az iskolai szünetek akkor lettek ismét fontosak, amikor a gyermekeim is iskolások lettek. A szüleim nagy segítséget nyújtottak a fiaim nyarainak megszervezésében. Mindig, minden nyáron hónapokra Alsóörs lett gyerekek második otthona. 
Aztán eltelt pár év, és huszonnégy esztendőt követően ismét a tanári pályán találtam magamat. Sok-sok félelemmel és kétellyel kezdtem el Bánkiban tanítani, de hála a kollégáimnak és az iskola vezetőinek, egy remek közösségbe kerültem, ahova minden nap jó bemenni dolgozni. A nyári szünet kezdetét jelző csengőszónak ismét erőteljes jelentése lett az életemben.