Kohósítás és csapolás

Az Őskohászati Múzeum kertjében huszonkét éves koromban szerveztük meg az első tábort – meséli rutinos nyilatkozóként Ádám -, kettőezer tizenkettő óta új helyen, ezen a viszonylag árnyékos, patakokkal körülvett, jó klímájú területen verjük fel sátrainkat. Évről évre egyre többen jönnek el az eredetileg felnőtteknek meghirdetett programra. Idén már hetven fő körüli a résztvevők száma, ebből nagyjából húsz-huszonöt gyerek. Úgy szoktam mondani, hogy „nettó hetvenkét óra” a tábor időtartama, valójában ötnapos, az első napon, amikor megérkezünk, sátrat állítunk, berendezkedünk, egy közös vacsorával hangolódunk egymásra és a feladatokra. Az ötödik napon pedig közös reggelivel bontunk tábort. Tehát, sem az első, sem az utolsó napon nem dolgozunk, a közte lévő hetvenkét órában viszont éjjel-nappal folyik a munka. A táborozók első alkalommal eljönnek azért, mert érdekli őket, hogyan csinálták a vasat anno Koppányék idejében. A következő évtől viszont első sorban a kiváló társaság miatt utaznak ide, addigra már – értsd szó szerint! – a közösséghez hozzákovácsolódva. Van például Akadémikusunk is, dr. Bodó Imre hematológus személyében, aki a kiváló tulajdonságokkal bíró, székely ló fajtamentésében, visszatenyésztésében is aktív szerepet vállal.

Vasércgyűjtés, faszénégetés, kohósítás és csapolás

Az Őskohász Tábor résztvevői a korábbi évtizedek iparrégészeti feltárásain előkerült, a vaskohászattal összefüggő tárgyi emlékekre építve, az avar és honfoglalás kori vaskohászati technológia teljes vertikumát elevenítik fel, kezdve a vasércgyűjtéstől, a faszénégetésen át a kohósításig. Az így nyert vasbucából tárgyakat kovácsolnak: - Az előtáborba idén pár nappal korábban nagyjából húszan jöttek el, öt köbméter csertölgyből megépítünk egy boksát, amiben faszenet égettünk magunknak. A faszenet mindig a következő táborhoz készítjük el. A kohósításokat és a kovácsolást megelőzően, a faszenet elő kell készíteni: frakcionáljuk, törőkkel, rostákkal, szitákkal osztályozzuk, különböző szemcseméretek szerint zsákokba helyezzük. További alapanyagként a környező patakok medreinek oldalfalában természetes módon feltáródó, egyébként a talajszint alatt elhelyezkedő, úgynevezett biogén gyepvasérc lencsékből vasércet gyűjtünk. Ezek a lencsék néhány tízméteres átmérőjűek, a vastagságuk körülbelül öttől húsz centiméterig terjed, vas baktériumok közreműködésével, mocsári környezetben jöttek létre valamikor az utolsó jégkorszakot követő felmelegedés időszakában. Feltételezhetően a régi vaskohászok is ugyanilyen gyepvasércekkel dolgoztak. Belső-Somogy területén nagy mennyiségben fordulnak elő ezek a viszonylag nagy vastartalmú, kevés meddő anyagot tartalmazó gyepvasércek, amelyek évszázadokon át biztosították az avar és honfoglalás kori vaskohászat ércbázisát. A vasérceket a kohósítás előtt előkészítjük, szükség szerint törjük, pörköljük, néha pedig az apró szemű ércet granuláljuk.

Helyi, úgynevezett szürke agyagból építik a kohókat: - Beépített, fajszi típusú, honfoglalás kori kemencéből hat, és egy avar kori, szabadon álló bucakemencénk van. Faszénnel nagyjából fél napig kohósítjuk a vasércet, a kohósítás végén kapunk egy-egy vasbucát, szilárd halmazállapotú vasszivacsot, amit faszerszámokkal, farönkön fakalapáccsal, a kemencéből történő kivétel után azonnal tömörítjük, majd különböző vaseszközökké - mezőgazdasági szerszámokká, hadászati és vadászati fegyverekké, dísztárgyakká – kovácsoljuk.

Dunaújvárosi bemutatkozás

A „Bucavasgyúró”-ként ismert gépészmérnök a dunaújvárosi kohászok számára sem ismeretlen. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Vaskohászati Szakosztály Dunaújvárosi Helyi Szervezete szakmai klubnapján is bemutatkozott, írásaival találkozhattunk a Bányászati és Kohászati Lapok hasábjain. Beszélgetésünk végén az általa megálmodott és mind nagyobb népszerűségnek örvendő Őskohász Tábor jelentőségét értékeli:

­Kuriózumnak számít a táborunk, olyannak, amilyent sehol máshol nem él át az ember. Nem tudok arról, hogy ilyen tábor, ahol a részvevőkkel közösen, együttes munkával elevenítjük fel az ősi bucavaskohászati technológiát, lenne bárhol Európában. Kijövünk a természetbe, és pár nap alatt, a semmiből, csupán kézi szerszámokkal egy technológiai civilizációt hozunk létre.

Manapság úgy látom, egyre népszerűbbek a különböző kézműves táborok. Az ember természeténél fogva szereti az alkotó munkát, ennek a legtriviálisabb módja pedig, ha valamit – esetleg egy használati tárgyat – a saját kezünkkel készítünk el, átélve az alkotás minden pillanatát.

Az Őskohász Tábor alapvetően nem kovácstábor – bár a táborban több kis kovácsműhelyt is berendezünk – a kovácsolásnál sokkal több és rejtelmesebb ismeretet nyújt a résztvevők számára azáltal, hogy a szükséges vas előállítását is magunk végezzük.

A Bucavasgyúró

Dr. Thiele Ádám 2010-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME) gépészmérnöki diplomát, 2015-ben pedig summa cum laude Ph.D. fokozatot szerzett. Jelenleg a BME Anyagtudomány és Technológia Tanszékén egyetemi adjunktusként dolgozik, mellette egyéni vállalkozóként kovácsol. Bemutatkozó anyagában ez áll: „Napjainkban a gépekre épülő technikai civilizáció embere mellett már elrohan a műszaki fejlődés, a mai ember már egyre kevésbé érti meg az őt körülvevő technológiai csodákat. Ezek egyike a vaselőállítás és vasmegmunkálás több ezer éves múltra visszatekintő technológiája. A középkori magyar vaskultúra elveszett ismeretanyagának újratanulását, megőrzését és továbbadását tekintem életcélomnak.”