Hová tűntek a klasszikusok, avagy az alfa generációt fenyegető veszélyek – 1. rész

Kedves Papa és Mami!

Kiskoromban sokat olvastatok nekem mesét. Általában magyar mondák kerültek terítékre, de minden mese közül a legérdekesebbnek az bizonyult, amikor Papa elmesélte életének korai, falun töltött időszakát. Később már verseket is tanultunk együtt, Mami „vezénylésével”. Így ismertem meg Petőfi Sándor verseinek egy részét, amikor még iskolás se voltam. 

A mai, friss családokban általában nincs ez így - tisztelet a kivételnek. Az autóban beszélgetés és esetleg játszás helyét általában a rádió és a zene veszi át. Sokszor nem is olyan, amilyet a család minden tagja ismer és énekelni is tudnak rá közösen. Lefekvéskor pedig esti mese helyett vagy mese nézés van, vagy nincs egyáltalán semmi. Ismét csak tisztelet a kivételnek.

Egy, a kétezer tízes években készült brit felmérés szerint, a brit szülők 4/5-e nem olvas öt éven aluli gyermekének klasszikus meséket, mivel „a gyerek túl sok kényelmetlen kérdést tesz fel közben”. Ebből az idézetből tisztán látszik a világunkban eluralkodott lustaság és kényelem vágy. Az Egyesült Királyságban élő szülők 1/5-e gondolja úgy, hogy a klasszikus mesék horrorisztikusak és ártalmasak a gyereküknek. Ezt az álláspontjukat azzal indokolják, hogy „a gyerek sírva fakadt a hallgatása közben”. (Forrás: Daily Telegraph)

A klasszikus értelemben vett meséknek (pl. Hófehérke, A kis hableány, Csipkerózsika stb.) mindig van egy tanulsága. A mesei igazságtétel a legtöbbre érvényes: a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. Csak, hogy párat említsek egyes mesék tanulságából: Hófehérke – Ne fogadj el semmit egy idegentől, és főleg ne edd meg azt! A kis hableány – Ne tedd kockára a teljes életed egy olyan férfi miatt, akit nem is ismersz! Csipkerózsika - Kés, villa, olló, (szúrós tárgy) gyerek kezébe nem való!  Ezek a karakterek mind megkapták a történetük végén a „happy end”-jüket, így a mesélés végén a gyerek nyugodtan hajthatja álomra a fejét. 

Azzal, hogy a gyerekektől megvonjuk az élet nehezebb dolgaival való foglalkozást, nem segítünk nekik! Igenis hallania kell a szomorúbb történeteket is, nem ismerhetik meg a világot úgy, hogy minden móka és kacagás, mert akkor nagyon nagyot fognak csalódni! Ennek megelőzéséhez viszont az kell, hogy néha sírjanak is. Ha megkíméljük őket a szomorúbb meséktől, mondván, hogy ’jó’ legyen a gyereknek, nem oldunk meg semmit. A gyereket tudat alatt foglalkoztatni fogják azok a kérdések, amikre ezekből a mesékből kaphatna választ. Keresni fogja az olyan tartalmakat, amikben erről van szó, és a tablet-bébik esetében sokszor ebben a keresésben magukra maradnak. Így futhatnak bele olyan tartalmakba, akár Youtube Kids-en, amiket a szülő biztos, hogy nem akarna, hogy lásson például a hároméves gyereke. Na, de erről már csak a következő részben írok.

Szeretettel: Nóri