Elhunyt szeretteinkre emlékezünk

A katolikus egyház tanítása szerint az emberi lelkek életfázisuk szerint háromféle közösségben lehetnek. Az úgynevezett „küzdő” vagy más néven „zarándok egyházhoz” (ecclesia militans) azok tartoznak, akik még a földön élnek. Az úgynevezett „szenvedő egyház” (ecclesia patiens) tagjai azok az elhunyt emberek, akik már befejezték földi életüket, de a katolikus hit szerint még átmeneti állapotban – jelképesen szólva a purgatóriumban, azaz a tisztítóhelyen – vannak, vagyis még nem dicsőültek meg, azaz nem jutottak a mennyországba. Ebben a létállapotban sokat szenvednek, és mivel nem tudnak önmagukon segíteni, mások segítségére – imádságára, közbenjárására – szorulnak. Akkor hagyhatják el a tisztítótüzet, ha már teljesen rá tudnak hangolódni az Istennel való közösségre. Ekkor a teremtőhöz, a mennybe jutnak, és az úgynevezett megdicsőült vagy más néven diadalmas egyház (ecclesia triumphans) tagjaivá, azaz szentté válnak. A katolikus tanítás szerint az ő közbenjárásuk segíti a másik két életállapotban levőket, hogy minél előbb közelebb kerülhessenek Istenhez.

A katolikus egyházban mindenszentek ünnepén, november 1-jén mindazokat a megdicsőült, azaz mennybe jutott és szentté vált lelkeket ünneplik, akikről megszámlálhatatlan seregük miatt a katolikus naptár név szerint nem emlékezhet meg. Mindenszentek ünnepének gondolata az ókorba, a keresztényüldözések idejére vezethető vissza, amikor általános volt a vértanúságot szenvedett emberek halálnapjának, azaz mennyei születésnapjának ünneplése. A keresztényüldözés alábbhagyásával egyre inkább a kollektív megemlékezés és ünneplés terjedt el.

Mindenszentek ünnepét a keleti ortodox egyházban már 380-ban megtartották, amikor a pünkösd utáni első vasárnapon az összes vértanúról megemlékeztek.

A nyugati egyház liturgiájába mindenszentek ünnepét IV. Bonifác pápa vezette be egy templomszentelés alkalmával. A pápai címet 608 és 615 között betöltő IV. Bonifác 609. május 13-án Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel az eredetileg a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont. Ennek évfordulóját mindenszentek ünnepeként kezdték el ünnepelni.

Mindenszentek ünnepéhez kötődően több népszokás is kialakult. A sírok megtisztítása és virággal való feldíszítése mellett általánosan elterjedt a halottak lelki üdvéért gyújtott gyertya.

Magyarország egyes vidékein mindenszentek ünnepén bevett szokás volt, hogy a család halottaiért harangoztattak, máshol ételt adtak a szegényeknek. Sokan úgy hitték, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, hogy hazalátogassanak. Ezért ünnepi ételt főztek, kalácsot vagy cipót sütöttek, a családi lakoma után pedig a vacsoraasztalnál nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy azok visszatértükkor eligazodjanak a házban. Ezen a napon a munka általában tilos volt, hogy ne zavarják meg a halottak nyugalmát. 

A mindenszentek ünnepét megelőző naphoz, október 31-éhez kapcsolódik az elsősorban ír (kelta) eredetű halloween. Elnevezése az All Hallows Eve kifejezésből származik, amely magyarul annyit tesz: mindenszentek éjszakája.

Elhunyt szeretteinkre emlékezünk

Halottak napján, november 2-án a katolikus egyház minden elhunytról, de különösen is a tisztítótűzben szenvedő lelkekről emlékezik meg. Odilo clunyi apát 998-ban vezette be a rábízott kolostorokban az elhunytak emlékünnepét. Kezdeményezésének hátterében az a gondolat állt, hogy ha az egyház mindenszentek ünnepén megemlékezik a mennyország szentjeiről, a következő napon emlékezzenek meg az összes meghaltról is, aki a katolikus hit szerint még a tisztítótűzben szenved. A clunyi bencések gyakorlata hamarosan széles körben elterjedt. Róma, a pápai székhely a 14. században fogadta be a halottak napi megemlékezést. (Forrás: evangélikus.hu)