Érzelmes vallomás az én Apukámról

Negyven éve, 1984. október 21-én halt meg Őze Lajos. Apu. Még csak negyvenkilenc éves volt.

Abban az esztendőben Anyám már rendszeresen bejárt hozzá a kórházba, a Jánosba. Ott kezelték nyirokrákkal. Volt egy pad a kórházkertben, amelyet Apám kinézett magának, arrafelé kevesen fordultak meg, fák hajoltak a pad fölé, rejtve maradhatott így ő is, ott várta Anyámat. Aki vitt neki ételt, tiszta pizsamát, vágta a haját, a körmét, és rendre beszámolt Apámnak arról, ki mindenki érdeklődött felőle a Nemzeti Színházból, a filmgyárból, a szomszédok és a tabáni barátok közül, a fiúk iskolájából, a sarki közértből.

Főként Anyut meg a bátyámat, Gábort és engem. Ilyen helyekre vonult vissza a bánataival, a gondolataival, a sérelmeivel. Kiskorában, a szentesi ház hátsó udvarán lévő kutricát nézte ki magának. Az volt az ő gyerekbirodalma.

Vigyázni kellett Apámra. Megesett – jó pár hónappal a halála előtt, amikor szintén a Jánosban volt –, hogy kiszökött a kórházból. Tudta, hogy a Rómeó és Júlia megy, imádta játszani Lőrinc barát szerepét, taxival beviharzott a Nemzetibe, át a fél városon, Budáról a VII. kerületbe, a színházi öltöző előtt szembejött vele a „váltója”, Nagy Zoltán, Apám „lekérte” róla a jelmezt, és már ment is be a színpadra. Kollégái – ők mesélték nekem később – örömükben kizökkentek a szerepükből.

Anyám egyszer úgy mondta nekem: „A betegség túlélte Aput.”

Hosszan volt beteg Apám. Utólag már úgy él bennem az együtt töltött idő, mintha állandóan sietett volna, hogy amit még lehet, eljátsszon. Csak hát tizenöt évig sietett így, egyre betegebben, negyvenkilenc éves koráig. 1969-ben diagnosztizálták rákkal. Orvosa közölte vele: „Művész úr, vagy pár hónapja van hátra, vagy tizenöt éve.” Apu az utóbbit választotta.

Apám, amikor 1984-ben időről időre benntartották a Jánosban, egyetlen színházi szövegkönyvet vitt magával, a III. Richárdot. Azt olvasgatta. Bizonytalanul tervezte a számára egyre bizonytalanabb jövőt. Sík Ferenc, a Nemzeti Színház rendezője azt mondta neki, ha megerősödik, ő fogja játszani a Shakespeare-darab ördögi alakját. Sík Feri orvosságnak szánta ezt Apámnak, és szerintem sokáig segített is vele a gyógyításban.

Emlékszem, amikor Anyu azt mondta Gábor bátyámnak és nekem, hogy öltözzünk fel szépen, meglátogatjuk Aput a kórházban, legyen ránk büszke. Apu a piros padján várt minket. Kicsit mosolygott. Anyu elment egyeztetni az orvossal. Apu maga mellé ültetett minket. Mi némák voltunk. Ő beszélt. Lassan, nagyon lassan. Valami olyasmit mondott, hogy az életet meg kell élnünk, nem pedig csak túlélnünk. Aztán ránk nézett, és keményebben közölte: „Anyátokra vigyázzatok!”

Utólag mesélte el Anyu, hogy az egyik látogatásán Apu egyszer csak elkapta a kezét, és azt súgta neki: „Az asszonyom voltál, és az is maradsz.” Így adta tudtára, hogy ő az örök asszonya. Pedig 1978-ban elváltak. Anyu mégsem hagyta magára.

Akkor már hat éve éltünk külön. Mi Anyuval. Apu egy Kőbányaszéli, Bihari úti, másfélszobás lakótelepi lakásban. Az utolsó éveiben bébikonzerveken élt. Rajongott a pürékért. A sárgarépásra „esküdött”. Kisebbik szobája szinte üres volt, a porszívóját állította be oda, pont középre, mintha egy felbecsülhetetlen kincs lenne. Volt egy kis Junoszty tévéje és egy Szokol rádiója is. Néha egyszerre szólt a kettő.

A színpadon kívüli időtöltést feleslegesnek tartotta, szorongott a világtól, és rombolta magát.

Október 22-én kora hajnalban keltett fel minket Anyám. Sírt. Átölelt bennünket a gyerekszobában, és csak suttogta: „Apátok az éjjel meghalt.” Jó sokáig egyikünk sem szólalt meg. Valahol távol harangoztak. Vasárnap volt. Mi megsebzetten ültünk.

Másnap, hétfő reggel iskolába mentünk. A tanárok megsimogatták a fejemet. Szorongatták a kezemet. Földrajzdolgozat lett volna. De a tanár kivette a kezemből a tollat, hogy nekem nem kell megírnom, fel vagyok mentve. Én erre értetlenkedve azt válaszoltam: „De hát én felkészültem…”

Azt hiszem, én csak Apu temetésén szembesültem igazán azzal, hogy meghalt. Nyitott koporsóban feküdt a ravatalon. Egy fehér áttetsző lepel takarta. Arcának sziluettjét figyeltem sokáig. Tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temető művészparcellájába.

November 6-án volt a temetés. Kicsit sütött a nap. Törőcsik Mari és Sík Ferenc búcsúztatták. Bubik Istvánra emlékszem még élénken. Mély bánat volt a szemében. Valódi gyász. Szíven ütött ez akkor.

Ott, a temetőben elfogott az az érzés: nem az én Apukámat temetjük, hanem Őze Lajost, de nekem lesz „én Apukám”, akire én fogok gondolni, Őze Lajosra meg sokan mások.

Nekem nem volt „klasszikus apám”. Nem tudott apaságot adni magából. Mert az apaság nem egy leírt szerep volt, azt nem lehetett megtanulnia, színpadra vinnie. Nem volt hozzá instrukciója. Pedig ő jó apa akart lenni. De már ereje sem volt hozzá. Ez számára is nehéz lehetett. Nem kellett megbocsánatom neki, mert nem volt miért. Úgy szeretett minket, ahogy ő szeretni tudott. És ezt csak felnőttként értettem meg.

Anyám elfogadta, hogy felvételizek a Színművészeti Főiskolára. De rá akart beszélni, hogy változtassam meg a vezetéknevemet. Ne legyek Őze. Én erre kikeltem magamból, hogy én az Apám nevét akarom viselni. Anyám praktikus volt, és féltett a kikerülhetetlen összehasonlítgatástól. Amit persze egy névváltoztatás sem oldott volna meg.

Ahogy tanulni kezdtem a szakmát, jöttek a kollégáktól az „Őze Lajos-történetek”. Kedvesek, szépek, figyelmeztetők, nehezek, feketék, fehérek. Mindegyiket el kellett fogadnom, és rendbe tenni magamban, hogy Őze Lajos az egyik legnagyobb és legbonyolultabb magyar színész volt, aki mintha mindennap ugyanolyan mélyről indította volna a napját, estére viszont elérte a csillagokat, aki mindvégig úgy égett ezer fokon, hogy kiölte magát az életből, de ezt felülírja bennem, hogy ő az én Apukám, akinek a léte a lelkemben mindig is harmóniában volt. Ma már tudom, hogy ott, a kórházi padon, amikor utoljára még az életről szóló intelmeit hallgattuk a bátyámmal, azt próbálta örökül hagyni ránk: vigyázzunk, mi, az ő fiai nem bánhatunk kegyetlenül magunkkal.

Főiskola alatt kezdtem följárkálni Apámhoz a temetőbe. Ültem a sírnál, és beszélgettem vele. Magamban. Ma is gyakran megyek hozzá, és pár éve már Anyámmal is diskurálgatok ott. Magamban. Jólesik ilyenkor visszahúzódni hozzájuk.

Forrás: fidelio.hu