Mint gyermek a cukrászdában...

Egész életünk tele van veszteséggel. Vannak veszteségek, amelyek pótolhatatlanok, amelyekkel együtt kell élnünk, s egészen addig cipeljük magunkkal, amíg mi is nem leszünk múlt idő. És fájnak...

Ilyenkor október utolsó és november első napjaiban még jobban érezzük veszteségeinket. A temetőkbe járva, az imbolygó gyertyafényeket gyújtva azokra emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Pedig nem tűntek el, nem lettek sem megfakult fotókká, sem kőbe vésett felirattá... Mert...

Mindenki, aki számunkra fontos volt, és vagy így vagy úgy elhagyott bennünket, az a részünkké vált. 

Őrizzük őket az emlékeink morzsáiban, egy-egy tőlük lopott mozdulatban, egy gesztusban, szófordulatban, a világhoz való viszonyulásunkban... Amíg mi vagyunk, visszük őket magunkkal, hiszen így vagy úgy a létezésünkhöz tartoznak. Nincs hiány. Csak többet szeretnénk. 

Úgy vagyunk ezzel, mint a mohó kisgyerek a cukrászdában, akinek  a torta mellé süti is kellene, meg fagyi és krémes... De nem kaphat többet. Ez bánt bennünket igazán... Jó lenne még ma is és holnap is zsörtölődni, a kinyitott ajtón belépve hozzábújni, csak éppen megérinteni, megízlelni a krumplis tésztáját vagy csak egyszerűen még nézni egy kicsit... Tovább...

Egész életünk tele van veszteséggel. Elvesztjük szeretteinket, szerelmeinket, barátainkat, munkahelyünket, illúziónkat... Tudjuk, hogy ez a világ rendje. De azért mégis... fáj...