Elvesztettük a kultúránk egyik legendás alakját

A helytörténet és a hagyományőrzés jegyében a dunaújvárosi Nyíri Miklós már számos cikkben jegyezte le személyes történeteit, és ezeket a visszaemlékezéseket publikáljuk is hírportálunkon. Miklós osztotta meg azt a szomorú hírt a közösségi oldalon múlt szombaton, miszerint 97 éves korában elhunyt Bojsza György. Elvesztettük az utolsó nagy népzenész mohikánunkat - így fogalmaztak róla Szabó Tamás: Pentele ezer éve című könyvében.

Szép kort élhetett meg Bojsza György, és ez a tény talán egy kicsit könnyítheti a család gyászát, talán így egy kicsivel könnyebb a végső búcsú és elengedés a szerettei számára. Azonban nemcsak az ő szívükben fog űrt hagyni: Dunaújváros, elsősorban Pentele történetének egy egész évszázadnyi emlékét, hagyományát őrizte és képviselte.

Jelenleg ez az egy fellelhető írásos dokumentum, amelyben megismerhetjük a pentelei népzenész életének főbb állomásait.

Bojsza György tősgyökeres pentelei család sarja. Akárcsak öt testvére, ő is Dunapentelén született 1927. szeptember 5-én. A nagyszüleik pentelei földművesek voltak, édesapjuk a darálóüzemben és hizlaldában dolgozott, édesanyjuk pedig a ház körüli teendőket látta el. György az elemi iskola elvégzése után szeretett volna továbbtanulni, de sajnos nem volt rá lehetősége. A zene iránti szeretete viszont már gyerekkorában megmutatkozott, és önszorgalomból megtanult tamburán játszani. Ez a hangszer végigkísérte élete során.

Megélhetési okok miatt a család a szomszédos Galambos-pusztára költözött. Ott működött egy tamburazenekar, amihez György csatlakozott is, sőt, 18 éves korára már ő lett a vezetője. Azonban a második világháború lezárta ezt az utat a fiatal zenész számára. 1950-ben a Teherfuvarozási Nemzeti Vállalat helyezkedett el gépkocsivezetőként, majd a Volán szakszervezeti titkára, később személyzeti osztályvezetője lett. Ezen a munkahelyén kimagasló kulturális élet zajlott, ám a színjátszó- és tánccsoport mellé nagyon hiányzott egy zenekar. Bojsza György orvosolta is a problémát, és megalakítottak egy tízfős együttest a vezetésével. Sikert sikerre halmoztak, évekig játszottak a Vidám Park rendezvényein, rác karácsonyokon, lakodalmakban. 1956-ban ez az út is lezárult előtte, a csapat feloszlott, ám hamar alapított egy másik, kisebb zenekart. Abban az időszakban egy olyan pezsgő, szórakoztató kulturális élet jellemezte a mindennapokat az új városban, amit mi már nem is nagyon tudunk elképzelni. Kialakult egy hetventagú társaság, köztük Bojsza György is, akik 1983 októberében megalapították a László Imre Magyar Nóta, Népdal, Operett és Cigánydalok Kedvelők Klubját. Egy ilyen nótaszerető klubhoz természetesen saját zenekar is dukált, amit Bojsza György vezetett. Műsoraik, találkozóik központi helyszínét az óvárosi Pentelei Klubház jelentette, ahol megannyi emlékezetes rendezvényt valósítottak meg. Városi és országos szinten is elismerték kulturális és hagyományőrző tevékenységüket: szerepelnek a „Magyarnótaszerzők, Énekesek és népdalosok lexikonjában” is, fennállásuk harmincadik évfordulóján, 2014-ben pedig a Pro Cultura Intercisae díjat adományozták a klubnak. 

• Bojsza György az érzelmes operetteket és a mély mondanivalójú dalokat kedvelte a legjobban. Azt vallotta, hogy mindenre születni kell...nem véletlen, hogy addig muzsikált, ameddig ereje és egészsége bírta. Az elmúlt években Mukli István vette át a helyét a nótaklub zenekarában, aki azonban idén szeptemberben elhunyt. Nem sokra rá követte őt most Bojsza György, akinek temetése november 19-én 10 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben.

A két köztiszteletben álló muzsikusunk immáron az égiek között játszik, és sajnos egyre nagyobb társaságnak...ott van velük például Szloboda György, a nótaklub alapítója és vezetője, meg még Németh Györgyné Juci néni is...

Elvesztettük őket, de a kulturális örökségüket nem

Amikor a nótaklub a 30. születésnapját ünnepelte a Duna Étteremben, én is ott voltam. Erre a jubileumi alkalomra Zsuzsa Mihály előadóművész a nótaklubhoz írt szerzeményével kedveskedett a csapatnak. Deák Ferencnek köszönhetően pedig felvétel is van róla. Búcsúzóul nézzék-hallgassák meg; én ezt a vidámságot őrzöm róluk az emlékezetemben: