Hogy legyen kinek muzsikálni, hogy legyen rám szükség

– A muzsikálásban nagyon el lehet fáradni?

– Különböző fajta muzsikálások vannak. Más az, amikor hajnalig egy lakodalmat kell végigmuzsikálni, más, amikor akár megmérettetés gyanánt csak öt-tíz percet kell játszani, meg hát vannak olyan zenedarabok, amik valóban megdolgoztatják az embert, tényleg figyelni kell, hogy minden hang a helyén legyen. Lehet fél erővel, fél odaadással muzsikálni, de azt azonnal megérzi a közönség. Aki szívből jövő szeretettel csinálja, az nem nagyon képes az ímmel-ámmal dolgokra, akkor azt érzi, hogy neki se jó.

– A muzsikus életforma fel is őrli az embert egy kicsit, nem?

– A hosszú évek alatt. De melyik munka az, ami évtizedek után nem tudja fölőrölni? De amikor az ember olyasmit csinál, amit szeret, az talán lassabban teszi ezt. A fizikai megterhelések, akár az utazás gyötrelmei, akár nem úgy és nem azt eszem, amit kellene vagy szeretnék, ezek azért mindig megviselik az embert. De ez benne van a pakliban.

– Felmerült valaha, hogy valami mással foglalkozzon?

– Persze, az ember mikor indul, mindenfélét próbál. Valamikor néptáncos voltam, aztán gépészeti szakközépiskolát végeztem. Volt úgy, hogy muszáj volt riasztórendszerekkel ügynökként dolgozni. Ilyen is volt. Rafinált az élet, hoz ilyet, hoz olyat. De bármilyen egyéb munkát kellett csinálni, azért ott volt a szívem csücske, a valódi tennivalóm azért mindig a zene volt. Azt sose hagytam abba.

– Mit hallgat Csík János otthon, a négy fal között?

– Amikor, tegyük fel nem munkaügyben hallgatok zenét, akkor harmincas, negyvenes évekbeli dzsesszmuzsikák szólnak, klasszikus zene szól, illetve népzene persze hogy szól, mert az az igazi csoda, ami az életemet megbolondította. Amikor hallgatom a fiatalokat, akik új lemezeket adnak ki, nagyon szép, nagyon jó dolgokat hallok. Meg persze a régi öregeket hallgatni a legnagyobb csoda. Én már évtizedek óta hallgatom ezeket a dallamokat, de valahogy mindig azzal a hihetetlen erővel tudja megtölteni az embert, hogy úristen, de szép, ezt el kéne muzsikálni, vagy még jobban megtanulni. Mindig van egy sajátos inspiráló ereje, ami rám így hat. Azt hiszem, ezért is tudom örökre szeretni ezt a muzsikát.

– A fia segít frissen tartani a tudását az új zenei stílusokban?

– Én szoktam tőle megkérdezni néha, hogy most hogy áll a helyzet ezzel a mai könnyűzenével, mert sokszor az én fülemnek inkább zajnak tűnik az a négy vagy öt hangból álló muzsika. Én inkább a több hangból álló zenéket szoktam meg. De ettől függetlenül ha van egy zenei világ, amiben ők úgy érezhetik, hogy boldogok, akkor megtette a dolgát ez a zene. Azért hadd mondjam el, hogy ez a fiataloknak egy rétegét jelenti, hiszen rettentő sok olyan fiatallal találkozom, akik elképesztően tehetségesek és hihetetlen igyekezettel és tudással és ráérzéssel találnak életet és lelket, és visznek tovább egy olyan fajta világot, ami szép. Nekünk azon túl, hogy biztatjuk őket, hogy csak szépen élj, azon kívül még példával bizonyítjuk, hogy mi az, amit hallgatunk, mi az, ami kedves.

– A világ borzasztóan megváltozott ritmusában, összetételében, igényrendszerében, de a népzene még mindig stabilan áll. Mitől nem avul el?

– Ez egy igencsak összetett dolog. Az a zenei világ, ami a falusi embereknek a zenéje, az az emberzene, ami a mi nemzetünk zenéje, olyan lelkiséggel és olyan erővel bír, meg olyan gondolati kincsekkel, hogy nagyon sokakat megérint. Az is igaz, hogy valamilyen szinten bennünk is létezik, lehet, hogy egy ilyen genetikai kódnak is mondhatom. Vagy nosztalgikus érzést kelt, vagy kötődik valamihez, hogy ha én magyar vagyok, akkor van valamim. Egyfajta büszkeséggel is eltölti az embereket. A Felszállott a páva című műsorban a fiatalok úgy mutatják be a produkciókat, hogy felnőtteket megszégyenítő tudással ismerik azt, ami mindannyiunké. Vannak zenekarok, akik ötvözik a népzenét az épp aktuális könnyűzenei slágerekkel.

Ez régen is létezett, mert valamikor az Illés zenekar is ötvözte az Átkozott féltékenység című dalban a széki népdalt. Szép lassan ez is egy olyan kapocs tud lenni, akár a Csík zenekar esetében is. Mi megtanultuk a népzenei dallamokat, mert eredetileg népzenével kezdtünk. Némely dallam már nem is él a falusi hétköznapokban, a szokásokban, de még mindig éltetjük azzal, hogy most újra beültetjük egy könnyűzenei dallamba, és újra bekerül a fiatalok közé. Körforgásba kerül. Ilyenfajta sok oka lehet annak, hogy szeretjük a népzenét. Egy nagyon fontos dolgot azért hadd tegyek hozzá. Nem egy egyhangú, unalmas zenei világ a magyar népzene, olyan megunhatatlan és megtanulhatatlan sokaságú dallamunk van, hogy van miből gazdálkodni, van mit megszeretni. Több százezer dallamról van szó, amit sok-sok nemzet nem mondhat el magáról.

– A balesete mit változtatott meg önben?

– Ez nagyon nehéz történet. Mert nem csak a fizikai lehetőségeimet változtatta, amin egyébként nagyon sokat kellett dolgozni. Újra megtanulni járni, újra megtanulni hegedülni, és olyan szinten muzsikálni, hogy senki ne vegye észre, hogy tele van fémekkel a kezem, és épp csak annyira van megoperálva, hogy tudjam tartani a hegedűt. Úgy kell megoldani, hogy ne vegye senki észre, ami történt. Ezért nagyon sokat kellett dolgozni, és néha bánatos is vagyok, hogy vajon tudok-e fejlődni még, tudok-e olyan szintre jutni, mint ahogyan más kedves jó zenész, aki velem dolgozik, képes már. Egészségesen, ezt azért hadd tegyem hozzá! Ezek a fizikai, és ebből adódóan nagyon sokszor lelki történetek is. Mert persze, hogy szeretne az ember lovagolni, de hát azt nem lehet. Elmennék még azért sárkányrepülni, de nem tudom, ha leérnék a földre, akkor hogy tudnám tartani a frontot.

– Átértékelődtek a dolgok a fejében?

– Sok szempontból igen. Főleg a betegségem utáni időszakban volt fontos. Megtanultam, hogy milyen távolság egy méter, megtanultam, hogy mi a dolgok fontossági sorrendje. Régen még természetes volt, hogy öt-hat dolgot megcsináltam, ma már a két vagy háromra is büszke vagyok, ha azt jól csináltam.

– Nem tűnik „kincstárinak” az optimizmusa, ez szívből jövő…

– Köszönöm! Mindig is mondták ezt nekem, akár a színpadi jelenléttel kapcsolatban is, hogy őszinte, tiszta történet az, hogy ott vagyok. Valóban, nagyon sok előadóművész „káposztafejeknek” nézi a közönséget és ledarálja, amit kell. Nekem minden pillanatban egy ilyen kedves együttlét. Az a bizalom, amit a közönségtől kap az ember, ha az idejükből áldoznak erre, akkor megérdemlik, hogy törődjünk velük. Nekem ez mindig örömet jelent, és nagy tiszteletet érzek.

– Meddig szeretne még fellegajtót nyitogatni?

– Ez nagyon jó kérdés, mert már az ötödik évtizedem után vagyok. Azt hiszem, amíg tudom úgy csinálni, hogy kíváncsiak legyenek rám, hogy legyen kinek muzsikálni, addig még szeretném csinálni. Legyen rám szükség.