Családi musical formában mutatja be a Bartók a Pinokkiót - képgalériával

– A legtöbben természetesen a Disney-féle feldolgozást ismerik. Nos, a Pinokkió-történet eredetije Carlo Collodi nevű olasz író munkája, tehát egy regény. Ezt dolgozta fel a Disney a saját verziójában, de sok helyen elkanyarodott az eredeti történettől. Ez az adaptáció – és ilyen értelemben ennek ez lesz a specifikuma – inkább nyúl vissza az eredeti forráshoz, a regényhez, annak a világát, helyenként kifejezetten morózus hangulatait is felvállalva igyekszik színpadra állítani a történetet. Tehát az általánosan megszokott, ismert Pinokkió világtól egy picit eltérve visszanyúlunk az eredetihez, ami kifejezetten a dél-olasz, szegény halászfalvak és városok hangulatát idézi. Természetesen mindezt nagy fantáziával fűszerezve, a varázslatos helyszínek, történetek és karakterek, különféle állatok megjelenítésével. Az adaptációnak sajátossága még, hogy zenés adaptáció lesz, Zságer Varga Ákos barátom szerzi hozzá a zenéket, vele már sokszor dolgoztam együtt. Dalokat is írt a színészeknek, tehát lesznek kifejezetten előadói számok, és zenés színházi produkciónak számít majd ez az előadás. Minden rendezésemben nagyon fontos az akusztikája egy-egy előadásnak, ez itt sem lesz másképp. Ákos meghatározó atmoszférazenét, hangulatot tud csinálni. Miután itt egy fantáziavilágot kell létrehoznunk, egy mesét, ennek a meghatározó hangulatait mindenféleképpen zeneileg is szerettem volna kifejezni.

– Miben nagyon más ez a történet, mint a Disney-ben?

– A Disney-féle a történet – nyilván a terjedelem miatt is, és amiatt, hogy talán kisebbeknek szóljon – kicsit le lett egyszerűsítve. Nálunk, illetve a Collodi-regényben nagyon szerteágazó a történet, és meg kell mondjam azt is – és ebben megragadható egy lényeges különbség –, hogy Pinokkió karaktere kevésbé egyenes, mint a Disney-nél. Ahogy én emlékszem, a Disney-ben egy cuki, nagyon aranyos kisfiú Pinokkio, ezzel szemben az eredeti regényben egy kifejezetten vásott kölyökről beszélünk, aki sokszor szinte idegesítő módon reagál helyzetekre, és rosszaságokat csinál, mint egy igazi gyerek. Ilyen értelemben kevésbé mesebeli figura. A gyerekek és a szüleik is, ha megnézik az előadást, ráismernek majd azokra a helyzetekre, azokra a nehézségekre, amivel szülőként meg kell küzdeni egy vásott kölyök esetén.

– A meséknek általában van valamilyen morális üzenete is. Aktualizál-e bármit is a darab?

– Vannak dolgok, amik a világban folyamatosan jelen vannak. Ilyen a szegénység, a rosszcsont gyerek konfliktusa a szüleivel, az újra és újra hibákat elkövető, hibákba eső gyermek, akinek meg kell bocsátani. Akinek ha a szíve a helyén van, akkor a szeretet által összekötve a felnőttekkel és az emberekkel soha nem kerülhet igazán bajba. Egy megnemesülés története ez is, úgyhogy ezeket nem kell külön aktualizálni, mert ezek folyamatos archetípusaink, jelen vannak az életünkben.

– A legendás kaposvári előadást látta?

– Felvételről néztem bele csak. Nem nagyon akartam azt vizsgálni, mert akkor már tudtam, hogy jövök ide, és a Pinokkióval fogok foglalkozni. Ilyenkor már nem merek belemenni a különféle adaptációk, a megelőző produkciók vizsgálatába, mert óhatatlanul hatással van az emberre. Onnantól kezdve, hogy tudom, egy színdarabbal, egy történettel foglalkozok, inkább kerülöm, hogy tüzetesen belemerüljek a korábbi feldolgozásokba. De ugyanakkor természetesen kíváncsi voltam rá, a világára. Meg az egy legendás előadás volt, amit többször is elővettek Kaposváron. Tudom, mert én magam a Kaposvári Egyetemen végeztem annak idején. Így aztán nem bírtam ki, muszáj volt egy kicsit belenézzek, de mi más hangulatú előadást csinálunk.

– A szereposztásnak ebben a darabban különösen nagy szerepe van. Mi vezérelte a kiválasztásnál?

– Az első dolog, amit el kellett dönteni Pinokkióval kapcsolatban, hogy egy gyermekkel álljunk-e neki ennek a történetnek, vagy egy fiatal felnőttel. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, Vrabecz Botond fogja alakítani a címszerepet. Ha ténylegesen egy kisfiú van a színpadon, akkor bizonyos dolgokban az hitelesebben hat, ez természetes. Ugyanakkor szerettem volna Botond színészi kvalitásait – aki nagyon tehetséges fiatalember – igénybe venni ahhoz, hogy bizonyos érzelmeket már felnőtt tudással tudjunk megjeleníteni. Ahhoz szerintem egy felnőtt, érett színészi tehetség kell, hogy bizonyos viszonyokat, szituációkat és összetett érzelmeket olyan plasztikusan tudjon megfogalmazni, eljátszani egy színész, hogy az érthető legyen a nézőknek akkor is, ha fiatalok.

– Azért a gyereket el kell varázsolni. Vizualitásban mire számíthatunk?

– Igen, ez nagyon nehéz feladat. Főleg színházban, főleg manapság, és főleg ebben a műfajban. Itt nem egy Csehov-drámáról van szó, ami egy verandán, vagy egy szobában játszódik, hanem a legkülönbözőbb helyszíneket kell felvonultatni jelenetről jelenetre, gyorsan váltakoztatva. Ráadásul nincs félórás átépítésre idő két jelenet között, ebből kifolyólag sok esetben absztrahálunk, és játékosan igyekszünk megjeleníteni ezeket a helyszíneket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az erdőből megyünk a cirkuszba, onnan a bábszínházba, az óceán közepére, a cápa gyomrába. Szóval csupa-csupa olyan helyszín van, amit nem is lenne érdemes realisztikusan, vagy nagyon illusztratívan megjeleníteni. Úgyhogy ebben játékosak és mozgékonyak leszünk. De az alapjellemző az a dél-olasz, szegénységben, mégis boldogan élő világ. Annak a hangulatait igyekszünk hozni száradó ruhákkal, sok textillel, függönyökkel, zsinórral, és remek ötletünk van arra, hogy az erdőt és ezeket a különlegesebb helyszíneket hogyan tudjuk megjeleníteni. Úgyhogy szerintem izgalmas lesz.

– Az olvasópróbák előtt már elkezdődtek a munkák. Sok előkészület kellett?

– Az adaptációt is el kellett készíteni. Fogtuk a regényt, és döntéseket kellett hozni. Értelemszerűen, egy regény sokkal szabadabban gazdálkodik a szereplőszámmal, helyszínnel, terjedelemmel, egyáltalán bármivel. Egy adaptáció elkészítésénél először fel kell állítani egy cselekményvázat, hogy a regényből milyen dramaturgia felhasználásával, hogyan vigyük végig ezt a történetet. Milyen ívet rajzoljunk, mi az, amit kihagyunk, mi az, amit próbáljunk meg benne hagyni? Mi az, amit meg tudok jeleníteni színpadon, mi az, amire kevesebb esélyem van, és egyáltalán, hogy mi a fontos az embereknek a történetben? Mi az, amit semmiképpen sem akar kihagyni, mert az felrajzol egy konzekvens ívet, ami az adott alkotónak, jelen esetben nekünk fontos. Szóval magának az adaptációnak a létrehozása már egy bonyolult folyamat volt. Sediánszky Nórával készítettük el ezt a szövegkönyvet. Ez egy közös munka volt, ment az oda-vissza adogatása a különböző szövegváltozatoknak, úgyhogy volt előkészületi munka bőven.

– Miért nyúlt egyáltalán ehhez a darabhoz?

– Mert felkértek rá.

– Nincs semmi kötődése hozzá?

– Ez így alakult. A színházi gyakorlatban sok esetben az embert rendezőként felkérik egy konkrét munkára. A kötődés elég, ha utána alakul ki, de utána ki kell, alakuljon. Nekem többször volt már pályám során, hogy nem is tetszett a darab. Ez természetesen a Pinokkió esetében nem így volt. Előfordul, hogy egy darabot nem ismerünk, de mire odáig jutunk, hogy elkezdünk vele dolgozni, mire eljutunk a próbákig, addigra már magával az anyaggal, a művel nagyon személyes és érzelmes viszonyt kell kialakítsunk. Hogyha ez nincs, akkor az nem megfelelő állapot egy munka elkezdésére.