Brillírozott a telefonos szózsonglőr

Halló, Belváros! – az idősebbek agyába égett a kabaréjelenet leszedhető ajtajú NDK turmixgépestül, Egérkéstül, kilyukadt fürdőkádastul, Ravalpindistül, pedig az mindössze egy hatperces rádiós produkció volt Kern Andrástól. Gyanítom, hasonló sors várhat Szabó Borbála Telefondoktor című egyszemélyes bohózatára is, amelyben Göttinger Pál bő nyolcvan percen át hozza ugyanezt a színvonalat. Nem véletlen, hogy az előadást eddig 218 alkalommal játszotta már, és az sem, hogy egy hónappal ezelőtt már kitehették a Bartókban a minden jegy elkelt táblát a Mikro fesztivál ezen előadására.

Göttinger Pált nem kell bemutatni a helyi színházba járó közönségnek, sokoldalú személyiségét színészként és rendezőként egyaránt megismerhették saját bemutatókban, és már biztosan tudható, hogy ősszel visszatér a Bartók nagyszínpadára a Hyppolit, a lakájban Schneider Mátyás szerepében. Aki pedig nem ismerné, annak álljon itt egy kis sillabusz segítségként: Göttinger Pál Junior Prima-díjas szabadúszó színész, színpadi szerző és rendező, az Ördögkatlan Fesztivál munkatársa, tagja a Busz-Színház ördögi legénységének, és Dinyés Dániellel közösen operabeavató előadásokat is tart a Magyar Zene Házában. Mindebből csütörtökön a Böröcz György stúdiószínpadon „csak” színészi képességeit mutatta meg. De azt nagyon. Amolyan virtuóz módra. Mert ha azt, amit a kényszerűen rendelőjébe szorult nőgyógyász figurájával művelt, zsonglőrként mutatta volna be, könnyedén cirkuszi világszám lett volna belőle. A zsonglőr párhuzam nem is áll olyan messze a produkciótól, ugyanis lényegében végigtelefonálja ezt a szűk másfél órát, de három (ha pontos akarok lenni, négy) különböző készüléken, de olyan plasztikusan, hogy szinte kivetül elénk a waldorfos világlátású, szigorú vegán feleség, az önálló életet élni képtelen nyugdíjas édesanya, a cinkes „barát” és aranyparókás szeretőjének képe, és lelki szemeink előtt vele együtt távfelügyelünk egy szülést is.

Az alaphelyzet komédiáért kiált, főhősünk a rendelés végén éppen indulna az óvodába lányaiért, amikor egy óvatlan pillanatban beletöri a kulcsot a zárba. Belülről. Egy héten belül másodszor. Nem is meri megmondani az asszonykának, inkább segítségül hívja a régi havert, aki jön neki eggyel, mert korábban falazott neki nőügyeiben, hozná el az óvodából a lányokat. Csakhogy ő a barátnőjét küldi el combig érő csizmában. A Waldorf óvodában nem arat osztatlan sikert. De főhősünknél sem, mert ... No de ne spoilerezzük a sztorit! A lényeg, hogy a hazudozások végül káosszá, botránnyá dagadnak, amit a folyton csengő készülékeken keresztül próbál normális mederbe terelni több-kevesebb sikerrel. Ha ez nem lenne elegendő, még az egyik páciensénél is előrehaladott állapotban van a szülés, már hárompercesek a fájások, és a lakatos sem juthat el az orvoshoz, hogy kiszabadítsa. Aztán történik még valami, amitől főhősünk önmagára lel, és megfordítja élete folyását.

Mindezt úgy, hogy a nézőtéren dőlnek a nevetéstől. Egyrészt a szövegnek köszönhetően, másrészt, pontosabban leginkább Göttinger hihetetlen ritmusérzékének és impulzív színpadi jelenlétének köszönhetően. Egy pillanatnyi üresjáratot sem hagy, minden rezdülésének jelentősége van, és mindig, minden poént a megfelelő pillanatban, a megfelelő erővel, a megfelelő helyen csap le. Igazi profi. Olyannyira, hogy bár néha megközelíti a ripacséria mezsgyehatárát, de soha nem lépi át, pontosan tudja, meddig mehet el a poentírozás kijátszásával úgy, hogy még éppen ne legyen sok. Kivételes képesség. Főként, ha tudjuk, mennyire elkötelezett a minőségi színjátszás mellett, hogy a „komoly” tartalmakat mennyire komolyan veszi maga is.

A Mikro fesztivál eddig pontveszteség nélkül menetel előre.