Az embereket a kedvességbe bele lehet kompromittálni (képgalériával)

– Gyerekkoromtól jellemzett engem. Megfigyelő gyerek voltam, imádtam hallgatni a felnőtteket, édesanyám baráti körében. Már Szombathelyen azt játszottam a gimiben, hogy amikor a buszra vártam, akkor néztem az embereket – úgy hívtam, hogy utcamozizás –, próbáltam kitalálni az arcukból, hogy vajon honnan jönnek, hová tartanak, mi lehet a történetük, erről sokat fantáziáltam. Aztán biztos nem véletlenül mentem pszichológia szakra, valahol ez az érzékenység, nyitottság vitt arra. Végül is ugyanaz a gyökere – a kíváncsiság és megérteni vágyás. A kérdezés és a válaszok szeretete, ami végül a médiában a mélyinterjúkhoz eljuttatott. Ha ilyen nagy lóugrásokkal végigmegyünk az életemen. De tényleg az jellemzett, hogy lelki szemetesláda voltam, elemző, analitikus emberke. Szerettek velem beszélgetni. A felnőttek is, mert gondolkodó kislány voltam. Nem úgy kell elképzelni, hogy egy sarokban ücsörögve, introvertált módon figyeltem, de sokat szemlélődtem az életemben. 

Nem volt semmiféle renitencia, valamiféle kilógás, kitörni vágyás? 

– A kilógás abban mutatkozott meg inkább, hogy bár végig jeles voltam, de nem az a fajta szorgalmas, aki mindig csak ötöst kap, hanem az, aki kap két ötöst, utána bekap egy kettest, és aztán küzd az ötösért. De alapvetően nagyon jól tanultam, az egyetemen is végig jeles voltam. Hogy kilógtam-e? Kilógtam abban, hogy Szombathelyen nyolcadiktól első egyetemista koromig egy nagy szerelmem volt. Egy hat évig tartó kapcsolat – egy szünettel. Nem rohangáltam kamaszként mindenféle bulikba, hanem kézenfogva sétáltam Sasával a Csónakázó-tó partján, és beültünk teázni, melegszendvicset enni a Keringő presszóba. Ez megóvott kamaszlány koromban, ami mondjuk egy kisvárosban más, mint Budapesten a veszélyeket, a tempót, a lehetőségeket tekintve. De az osztályban nem nagyon volt olyan, akinek már akkor ilyen komoly kapcsolata volt, mint nekem. Az osztályfőnöknek nem tetszett, de nem éltem léha életet, és nagyon szép diákszerelem volt. Miben lóghattam még ki? Kosaraztam, azt szorgosan csináltam a gimiben. Kilógtam abban is, hogy három, nálam jóval fiatalabb testvérem volt. Amikor elsős gimis voltam, akkor született a legkisebb öcsém, és anyám maga mellé emelt, elég sokat vigyáztam rájuk, ami mondhatjuk, hogy koraéretté, talán koravénné is tett. Anyu nagyon sokat dolgozott, és amikor meglett tizenhét évesen a jogsim, akkor az általa vásárolt kispolszkival vittem a testvéreimet oviba, iskolába, ide-oda, tehát bevont maga mellé a feladatok megoldásában… 

Ez nem biztos, hogy jó. 

– Igen, utólag nem feltétlenül ideális. Nyilván megvan ennek a hozadéka a felelősségtudat, a lelkiismeretesség, a felelősségvállalás, de azért biztos, hogy az igazi szabadságot egyetemista koromban éltem át a kortársaimmal. Az volt talán a legfelhőtlenebb, legfelszabadultabb időszakom. Most, hogy idejöttem a kocsiban is az akkori csoporttársammal, az egyik legjobb barátnőmmel beszélgettem. Az onnan lévő barátságaim megmaradtak. 

Ez később segítség volt a saját gyerekeknél, vagy inkább teher? 

– Mindig azt hittem, hogy lányom lesz, és majd ugyanolyan szimbiotikus kapcsolatom lesz vele, mert anno azt hittem, hogy jó, hogy a barátnője vagyok az édesanyámnak. Az ember aztán pszichológiát tanulva, megérve, és az önismeret útját járva rájön, hogy ennek vannak azért árnyoldalai is. És milyen fura, két fiút szültem, biztos nem véletlenül. Én igyekeztem anya maradni, de fiúkat nevelve más is, mint egy lányt. Nyilván sokat tanultam az anyutól, és a testvéreimmel való bánásmód révén – mert nyolc, tíz és tizennégy évvel fiatalabbak nálam –, de anyaként voltak dolgok, amiket nem úgy akartam csinálni, mint édesanyám, és voltak olyanok persze, amiben ugyanazt a bizalmi légkört akartam megteremteni. A lényeg az volt, hogy tudják, számíthatnak rám.

Miért nem akartad a szülői mintát tovább vinni? Miért akartál más lenni, mint édesanyád, aki egy jelenség volt? 

– Ezek apróságok. Nekem például anyu nagyon ritkán csinált tízórait. Mindig kaptam pénzt és kakaós csigát, vagy buktát vettem, meg egy poharas tejet. Aztán sefteltem a suliban, mert az osztálytársamnak zsömléje volt, amiben volt párizsi. Akkor elhatároztam, hogyha anyuka leszek, akkor én csinálok tízórait. Ez egy apróság, de a fiamnak tényleg mindig volt tízóraija. Szerintem ők meg azon voltak, hogy kapjanak valakitől kakaós csigát. Tudom, hogy hajléktalanoknak is vittek, mert annyit csomagoltam, és ezért büszke vagyok a fiamra. Abban mondjuk talán másképp akartam, hogy ugye az anyu második válását is végigcsináltam vele. Én nem akartam a fiaimat jobban terhelni az életem elakadásaival, térdre eséseivel, mint amit a lelkük elbír. Mindig őszinte voltam hozzájuk, de azon a szinten igyekeztem elmondani, amire ők befogadók voltak négy, hat, tíz, tizennégy, tizenhat évesen, vagy később. Kérdezhettek, de próbáltam a koruknak megfelelően árnyalni. Persze majd egyszer visszaigazolják – vagy nem –, hogy jól csináltam-e, vagy nem. Az biztos, hogy a szándékom jó volt. De anyué is jó volt. Azt szokták mondani, nincs olyan ember, aki a gyerekkorából ne hozna feldolgoznivalókat. 

Elhangzott a megismerés vágya, mint motiváció. Sikerült? Mi a hozadéka annak, hogy nagyjából az egész életed az emberek megfigyelésével töltötted? 

– Elképesztő tanítóim voltak az alanyaim, amikor már mélyinterjúkat csináltam. Azért hogyha a televíziósokat, a színpadit, az online-t és a printet összeadjuk, akkor biztos ezer, ezerkétszáz fölött van. Ennyi sors folyt át rajtam. Azt gondolom, hogy eljutottam az előítélet-mentességig, vagy a 360 fokos nyitottságig. Hogy ne legyen prekoncepcióm, hogy az ember nem jobb, vagy rosszabb adott esetben, hanem egyszerűen más. Egy pornószínésznőnél is azt próbáltam megérteni, hogy mik azok a sorsfordulók, amikor ő egyszer csak úgy döntött, hogy arra megy, ami számomra nyilván nem egy követendő példa. Megérteni akartam őt, nem ítélkezni felette. Nyilván véleményem lehetett a dolgokról, de amikor leültem valakivel szemben, és a szemébe néztem – mint most te az enyémbe –, akkor igyekeztem a legnagyobb nyitottsággal, elfogadással rá fókuszálni, és nem magamból, hanem belőle kiindulva kérdezni. Ez nagyon fontos különbség szerintem. Meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb lenne a konfliktus a világban, hogyha tudnánk egymásra aktívan figyelni, és nem csak hallgatnánk, hanem meghallanánk, amit a másik mond. Vagy akár tisztázó kérdésekkel pontosítanánk, hogy ő mit akar nekünk mondani. Sokkal kevesebb félreértés és vita lenne szerintem. 

Hihetetlen nagy tudás fölhalmozódik ezzel, ami lassan a bölcsességhez közelít. De segít ez, lehet a hétköznapokban aprópénzre váltani? 

– Persze. Budapesten úgy élünk, mint hogyha mindenki szembejönne. Olyan tömeg van és iszonyú forgalom. Egy ilyen közlekedési helyzetet, ahol frusztráció, agresszió van, vagy a boltban a lökdösődést mintha helikopternézetből nézném, és inkább szomorúságot érzek, nem dühöt vagy haragot. Nem vagyok konfliktust kereső ember. Próbálok megértően, vagy nyitottan hozzáállni, inkább tompítani bizonyos helyzeteket. Göncz Árpád egyszer azt mondta, hogy a tisztességbe az embereket bele lehet kompromittálni. Ezt átfogalmaztam magamban arra, hogy az embereket a kedvességbe is bele lehet kompromittálni. Ha kedvesen szólok, akkor nehéz velem agresszívnek lenni. De legalább két kör után elveszi a dolognak az élét. Egy ölelésre nem ütsz. 

Nincs is semmi, amitől elszakad a cérna? 

– De van, persze! Amikor úgy érzem, hogy igazságtalanok velem. Nagyon hamar meg kellett tanulni a médiában, hogy szeretnek, vagy gyűlölnek, ennek  sokféle árnyalata van. Van, akit a hangom, a gesztusaim, vagy a figurám zavar. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus. De amikor nem a szándékom alapján ítélnek, hanem valami nem létező, vagy nem belőlem kiinduló koncepció alapján, az tud fájni. Meg tud bántani egy szomszéd. Ha úgy érzem, hogy igazságtalanul ró fel nekem valamit, pedig a legjobb szándékom szerint próbálok békésen egymás mellett élni. Persze felbőszít, hogyha a fiamat valami igazságtalanság éri. Vagy ha túl sok hírt olvasok, az se tesz jót a lelkiállapotomnak, de ebben már szigorú vagyok magammal. Pusztán önvédelemből, az előadásaimban is el szoktam mondani, hogy a van-sággal nincs értelme vitatkozni. Vannak dolgok körülöttünk, és az embernek azt kell végiggondolni, hogy van-e ráhatásom, vagy pedig abban a buborékban, ameddig a kezem elér, megpróbálok tenni a saját jobb létemért, vagy jóllétemért. Annak a felelősségét vegyem át, ami az enyém, de annak a felelősségével, ami rajtam kívül áll, ne ostorozzam magam, mert nem vezet előre. Amikor a média rosszul bánt velem, akkor hiába simfeltem otthon a világgal, hogy miért ilyenek a médiatrendek, vagy miért így gondolkodik egy programigazgató. Ettől még a programigazgató tök jól aludt, a médiatrendek olyanok voltak, amilyenek. Egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy nekem kell átgondolni, hogy oké, ha ez van, akkor ehhez képest én mit tudok azért tenni, hogy a tudásomat becsatornázzam esetleg valahova máshova. Elkezdtem írni, elkezdtem tanítani, képzésekre járni és átfogalmazni magam. Ez az, amit én tehetek magamért. Nem azt vártam, hogy majd a világ megment engem, és majd kárpótol a nem tudom miért. Egy darabig az ember persze nyalogassa a sebeit, meg ventiláljon, de aztán van egy határ, amikor muszáj tovább menni! 

Amikor tenni kell. 

– Igen, helyetted, nem fog senki. 

Ez az életpálya ez ilyenné formált, amilyen most vagy. Nem játszottál el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha annak idején nem esel szerelembe, és mégis elmégy Németországba? 

– De. Akkor én most Freiburgban lennék egy pszichiáter, aki szerintem elég jól ellenne a Fekete-erdőben. 

Jobb lenne? 

– Ugye a lenne, meg a volna… Azzal nem tudunk mit kezdeni. Azért még az is eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha korábban kimentem volna külföldre – mivel németül nagyon jól beszélek –, a német médiapiac nyitott az akár akcentussal beszélő emberekre. Hogyha csak pár száz kilométerrel odébb, Ausztriában lettem volna, akkor lehet, hogy más karriert futok be médiában is. Egyébként, hogyha az a németországi szándék valóra vált volna, akkor ma valószínű tényleg egy pszichiáter lennék a Fekete-erdőben. 

De ugyanilyen lenne a lelked, ugyanilyen világlátásod lenne? 

– Azért nem tudok erre igennel vagy nemmel válaszolni, mert nagyon érdekes, mert ha az ember egy másik nyelven él, akkor egy kicsit másképp látja a világot. Tehát, ha én németül létezem, akkor kicsit más vagyok, de ettől még az érzékenységem ugyanaz, viszont nem tudom, mit tett volna velem az a kultúra, nem tudom, mit tett volna az a közösség, az a nyelvi közeg. Nem tudom, milyen befolyással lett volna rám. Vélhetően azért a személyiségemnek a magja, vagy az alap meghatározói azért már ott voltak csíra állapotban. Itt is feltehető a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem megyek el a rádióba, hanem pszichológusnak megyek. Akkor lehet, ma én lennék az egyik ismert pszichológus, aki a tévében nyilatkozik. Tehát, hogy mi lett volna, ha, azzal nem tudok mit kezdeni. Mert most már ez lett, és most már csak azzal tudok kezdeni valamit, hogy mi legyen ma, meg mi legyen holnap. 

Szereted azt, ami most vagy, aki most vagy? 

– Azt gondolom, hogy ez egy út, és az lenne gáz, ha egyszer csak azt hinném, hogy megérkeztem. Az előadásomban is biztos el fog hangzani az a mondat, hogy szerintem az élet célja az, hogy az ember a legjobb önmaga felé törekedjen. Nem ahhoz képest, hogy mit sugall a világ, hogy hogy kéne élni, milyennek kéne lenni, hogyan kellene kinézni, hanem hogy a saját koromnak, lehetőségeimnek, alkatomnak, mátrixomnak, tehetségemnek megfelelően kihozzam magamból a legtöbbet. Én ezért igyekszem tenni. Nincs bennem olyan beképzeltség, hogy ezzel a 30 éves tapasztalattal most már nézek le a hegyről. Ez nem igaz, mert két hónapja megint újra iskolapadba ültem. Itt vagyok 58 évesen, és az 59. születésnapomon fogom megkapni egy újabb képzésben az oklevelet. Most éppen trénernek tanulok. Van a pszichológus diplomám, elvégeztem két hosszú coaching képzést. Most is imádok tanulni, mindig van hova tovább. Szerintem addig marad fiatal a lelkem, amíg azt mondom, hogy ezt még nem próbáltam, ezt még nem kóstoltam. Az édesanyámon ott vettem észre, hogy lefelé jön a hegyről, amikor elkezdett nemeket mondani. Már nem akarom megtanulni kislányom, már nem akarok oda elmenni. A „már nem” az lelkileg az idősödés szerintem. Más kérdés, hogy a test az változik, de hogy a szellem éhes maradjon, azon igyekszem résen lenni. Talán pontosan azért tűzök ki mindig újabb célokat, hogy ez ne következzen be. Anyu kiköltözött Verőcére, és ott valami redőnyt lehúzott. Én kiköltöztem Csobánkára, és újabb redőnyöket nyitok. Ebben is van egy olyan reflexióm, hogy miközben sok mindenben példakép volt az anyám — hogy négy gyereket felnevelt, egy erős, ragyogó, sugárzó nő volt –, de valahogy egyszer csak elfáradt ebben. Pedig 54 évesen még kipróbálta a bungee jumpingot. Ezt például kihagytam. De amikor 40 pluszosan átúszta a Balatont, akkor elhatároztam, hogy én is átfogom, és meg is csináltam. Igyekszem sakkozni az inspirációkkal, amiket tőle kaptam. A realitás az, hogy nem nagyon látom, hogy ilyen szabadon úszó, meg szabadon vergődőként nyugdíjba vonuljak. Azt a hasznosságérzést igénylem, hogy van miért felkelnem, van ahol várnak, valakiknek adok, és működik az energiaáramlás. Ma nálatok ugyanúgy igyekszem feltölteni majd a nézőket, és én is fel fogok töltődni, hogyha ez az áramlás létrejön, és sikerül. 

Ezekhez a váltásokhoz valljuk be, bátorságra is szükség van, pályát módosítani, új párt választani. Ezer dolog van, ami az életedben bátorságot igényelt. Ez honnan van? 

– Ez az anyu. Anyu sose félt semmitől. De nem akarom ezt túlszépíteni, mert ebben azért kényszer is van. Amikor az ember elválik, anyaként két gyerekkel egyedül marad, akkor is életre van ítélve. Ott muszáj fölállni és menni tovább. Hogyha a média bezárja az ajtót, akkor muszáj újrafogalmazni magam, mert felelősséggel tartoztam a fiaimért. Fent kellett maradnunk a víz tetején. Ebben nem egy ilyen Jeanne d’Arc-i hősies valamit kell lássunk, hanem a realitását az életnek. Hogy a térdre esés után muszáj újra elindulni. 

De nem maradtál padlón! 

– Nem. Drága Albert Györgyi mondta nekem annak idején, hogy kettőnk között az a különbség - miközben ugyanúgy megéltünk nagy média hepehupákat -, hogy én fegyelmezettebb vagyok, mint ő, másrészt nekem van két fiam, ami miatt fel kell kelni reggel. Akkor is, amikor éppen kíméletlen a szakma. Ha valaki csak a szakmájától függ, akkor hogyha azt elveszik, akkor nagyon üres tud lenni az élete. És nagyon bele lehet betegedni. A szeretteim iránti felelősség mindig ott volt, nem csak azért, mert olyan nagyon bátor vagyok. Egyszerűen muszájból is, meg az irántuk érzett szeretetből is, nekem mennem kellett tovább. 

Ezek a nagy próbakövek azért nyomot hagynak az emberben. Nagyon könnyű lenne belekeseredni ezekbe a sorscsapásokba. Hogyhogy veled nem ez történt? 

– Volt olyan időszak, nem tagadom. Kértem segítséget, jártam pszichológushoz. Voltam nagyon mélyen. De akkor beláttam, hogy támogatást kell kérnem, mert nem tudom feloldani egyedül azt az őrlődést, amiben vagyok. Megvoltak a nagy térdre esések. Érdekes, ha az ember visszatekint az élete nagy állomásaira, nagy fentjeire, lentjeire, valahogy ez az egész úttá rendeződik utólag. Ha engem végig kényeztetett volna a televízió, ahogy tette az elején, akkor én ma 50 pluszosan itt állnék öndefiníció nélkül. Hiszen nyilván már nem lennék akkor se képernyőn. De akkor rá kellett jönnöm, hogy nem képernyőfüggő vagyok, hanem interakciófüggő. Ez már egy szabadságot jelentett. Azok a nagy csendek, eltüntetések arra voltak jók, hogy annak, aki ma vagyok, legyen egy tágabb, színesebb portfóliója. Egyébként nem jártam volna képzésekre, nem kezdtem volna el írni, nem tartanék előadásokat, hanem ott ülnék a stúdióban, édesen beszélgetve, a 2482. vendégemmel. Ezt most is szívesen csinálom, most is írtam két címlap interjút, és már felkértek egy következőre, csinálok talkshow-kat, tehát én az újságírást nem engedtem el, csak nem függök feltétlenül a média aktuális ízlésétől, helyzetétől. 

Egy-egy ilyen megpróbáltatás után az ember egy nagyon erős önbizalmat kap a jövőre nézve. Nálad is így volt? 

– Én nem azt mondom, hogy a kudarc a haverom, de a sikernek nem titka van, hanem ára. A kudarc a sikernek nem ellentéte, hanem velejárója. A kudarc, ha felállsz belőle önbizalmat ad. Amennyi mindennel megküzdöttem, az számomra muníciót jelent. Elhiszem, hogy holnap is képes leszek rá. Néha azért érdemes végignézni az embernek az életét, és megveregetni a saját vállát, hogy hányszor felállt már, hányszor újrakezdte már. És higgye el, hogy igenis van ereje továbbmenni. Nagyon utálom, amikor egy újságíró úgy kezdi, hogy „Te egy olyan kemény nő vagy, Nóra, mert az életben annyiszor felálltál, meg újrakezdtél!”. Mindig azt szoktam mondani, hogy én nem egy kemény nő vagyok, hanem kemény helyzetekben helytállni képes, erős nő vagyok. Ha kemény nőt mondasz rám, az férfiasnak tűnik. Én nem vagyok az. Érzékeny, bújós cica is tudok lenni, csak meg kellett állnom a lábamon, ami erőt jelent, de nem keménységet. Csak kemény megpróbáltatásokat, gyászokat, veszteségek túlélését is meg kellett oldanom. 

Ha már itt tartunk, akkor mi a legfontosabb női attribútum véleményed szerint? A lágyság például ilyen? 

– Nekem? Mert nem szeretnék általánosítani. Nekem az elfogadó támogatás. Mindenkinek megvan a saját szeretetnyelve. Én nem a konyhatündér szeretetnyelvet beszélem. Nekem inkább a beszélgetés, a minőségi idő, a kíváncsiság, a meghallgatás a fontos. Nem a „Mi újság, mi volt ma veled? – Semmi.” Azt nem fogadom el, a fiaim sem ússzák meg a semmi című válasszal. 

Szerinted hány újraindítás van egy emberben? Ha tudja is, hogy az előzőekben jól szerepelt, azzal együtt is hányat tud elviselni? Neked menne még egy? 

– Az a szerencse, hogy nem tudjuk, mert ha azt mondjuk, hogy: négy, akkor most már nekem nem fog menni? Van ez a közhely, hogy mindenki annyit kap, amennyit elbír, egyébként lehet benne valami, de biztos van egy határ, amikor az ember megroppan. Kérdés, hogy avval a helyzettel mit kezd. Mint amit mondtam, amikor úgy éreztem, hogy se előre, se hátra, akkor segítséget kértem. Én látom a saját határaimat. Nem vagyok omnipotens, és az én erőm se végtelen. Ezzel az 57 kilóval azért nem tudok elvinni egy sziklát, adott esetben összenyom, és ki kell mászni alóla. 

Mikor, mitől érezted azt, hogy egyszer csak ezt a rengeteg tapasztalatot, ami összegyűlt benned, át kell adni? 

– Ez nagyon érdekes hívás volt, mert én dolgoztam a Pro- Age Valódi szépségért kampányban, hogy a múló időben érezzük jól magunkat. Akkor már elmúltam negyven. Akkor kezdtek el hívogatni, előadást tartani, hogy beszéljek erről a női témáról, a női szerepekről, az idő múlásáról, és ez nekem is jó terápia volt. Elkezdtem átélni annak az élményét, hogy figyelnek rám az emberek, kezdtek hívni közösségi házakba, hogy meséljek az életemről. Rájöttem, hogy hogy van az életem, de ott van a pszichológiai tudásom is. Sőt, az a számtalan történet, amit ismert emberek mondtak el nekem. Mi lenne, ha kidolgoznék egy olyan „pszicho-standupot”, amiben benne van a pszichológia, benne van a saját történetem, és az ismert embereké. Én nem Edisonra hivatkozom tankönyvszerűen, hogy próbáld újra és újra, hanem  Sebestyén Balázstól, vagy Náray Tamástól, vagy Alföldi Róberttől tudok idézni. Vagy a saját életemből, ami végül is nagyrészt a nézők szeme láttára zajlott sok-sok éven át. Talán ezt hitelesíti az, hogy egyébként azért a pszichológiai törvényszerűségeket, vagy fogalmakat is hozzáteszem. Miután a diplomámat kilencvenben szereztem, nyilván ebben is önreflexióval kellett élnem. Akkor még a pozitív pszichológia igazán el sem indult. A XXI. századi tudást pedig igyekeztem felszívni. Nagyon sok lélektani témájú könyvet olvasok. Ha valaki megtalál, hogy jöjjek egy előadást tartani, vagy egy cég megkeres, akkor mindig megkérdezem, mi legyen az üzenet, mert nagyon szeretek specifikusan felkészülni. Ahogy az alanyaimra is szerettem.  Azt a részét, ami csendesen otthon, az asztalnál teszek, szintén élvezem, ahogy írásban a szövegek szerkesztését is. Ha előadásra készülök, szeretem a kutatómunkát, ahogy átfolyatom magamon, ahogy vázlatot csinálok, és ahogy összerakom. Ez is flow, ami fontos nekem. 

Többször is említetted már a kor előrehaladtát. Az öregedés zavar téged? Félsz tőle? 

– Benne vagyok végül is elvileg, bár én nem úgy hívom, hogy öregedés. Laár Andrást szoktam idézni, őt nagy mesteremnek tartom. Ő mondta, hogy Nóra, mi nem idősödünk, csak régebb óta vagyunk fiatalok, és nagyobb a rutinunk benne. A mai social media világában azért eléggé a filterek és a fiatalság kultuszüzenetét látjuk. A kommentszekcióban is meg lehet figyelni ezt. 

De hát ez hamis! 

– Persze! De mondjuk, ha fölteszek magamról egy előnyös fotót, mert jól sütött a nap, akkor vita indul arról, hogy vajon mennyi töltés, botox, plasztika volt az arcomon. Ha rosszul nézek ki, akkor meg azt mondják, milyen bányarémre öregedett meg. Két dolgot nem bocsátanak meg, ha látszik az emberen az idő múlása, meg ha nem. Nézd, nyilván látom a változást. Fura, de valahogy abban bízom, hogy a tekintetem marad az a Nórás tekintet. Miközben nyilván sokkal több történet van már benne, mint húsz, harminc évvel ezelőtt. Elmondok egy vicceset, azt szoktam magamra mondani – és ezt mindenki jól értse, mert humorosnak szánom –, hogy én egy „antikbakfis” vagyok. Mert ha messziről nézel, az alkatom olyan, mint egy bakfisé, ugye vékony vagyok, 36-os ruhákat hordok. Hát, ha közelebb jössz egy kicsit, akkor látszik, hogy már némiképp antik! Fodor Annamária színésznő – akivel nagyon kedveljük egymást –, csináltatott nekem egy pólót ezzel a felirattal. Szóval, amíg ez az antikbakfisság megmarad – amiben nyilván az antik egyre nagyobb betűkkel van írva, de azért úgy egyben vagyok – nem vagyok hajlandó kempingsátorban járni, és etüntetni magam. Szeretném azt üzenni akár a közösségi médiában is, hogy ha van kedved, vegyél fel ezüst bakancsot, piros cipőt. Érezd magad úgy jól, ahogy neked jó! Ne szabályozza ezt a világ! Nyilván vannak korlátok, hogy már ne „pocivillantós” pólót vegyél fel, de viselhetsz bermudanadrágot, szolidabban, másfajta felsővel. Meg lehet találni azt az ízléses mértéket, amivel még méltóságteljes nő marad az ember. A huncutságot nem kell elfelejteni. Nyilván nem csacskának kell lenni, de a huncutság, a romantika, a báj, a humor, ezek olyan dolgok – amiket szintén attribútumként gondolnék –, amiket nőként meg kell hogy őrizzünk. Most foglalkozom az ötvenplusszos eltűnés, láthatatlanná válás szindrómával, ami sokakat jellemez. Lehúzzák a rolót a nők, és evvel is szeretnék szembe menni. Hiszen az életnek még legalább egy harmada, vagy több, mint annyi hátravan! Azt miért kellene nemtelenül élni? Hiszen nő vagyok! Nyilván, egy másik kort élek, de milyen szép, hogy a japánok azt mondják a menopauzára, hogy a második tavasz. Vannak, akik pedig úgy fogalmaznak, hogy az ötvenplussz a második felnőttkorunk ifjúsága. Hogy milyen szavakat használunk magunkra, vagy arra a korszakra, amit megélünk, annak is nagyon fontos töltése és jelentése van. Figyelni kellene erre is! De leginkább saját magunkra – a szeretteink mellett...