Gyertyák a sírokon, csend a hantok alatt

Azon az őszön hétvégére esett a halottak napja. Késő délután értem a temetőbe. Az egyre gyorsuló alkony sötétes fátyollal lepte el az aprócska kövekkel díszített utakat. A késő őszi szélcsend segített, hogy emlékezés gyertyái hosszan, időnként tört fénnyel sokáig égjen a zúzmara lepte sírhantokon.

Szeretteim nyughelye közelében éreztem, lábaim megremegnek egyre jobban elérzékenyülők, és tucatnyi gondolatsor fut át sebesen lüktető agyamon. Képsorokat láttam, elhunyt rokonaim kedves tekinteteit véste képzeleteimbe a fejemben tompán lüktető, ezernyi hangfoszlány. Pillanatok alatt ködszerű fátyol vett körül, eltakarta előlem az emlékeket. Gonosznak , hidegnek tűnt a fátyol. Megálltam az ismerős sír előtt, szólni akartam, nem sikerült, torkomon összeszorult, elakadt valami. Hallgatóztam egy kevés ideig, de a hantok alól nem felet senki. A gondolatok némán keveregtek bennem, és érezhető fájdalommal, halkan törtek fel belőlem a hozzátartozóimmal eltöltött napok, hónapok, évek, évtizedek kellemes vagy kevésbé örömteli történései. Nem simogatják meg többé a kezem. Nem ülnek már soha mellettem, ha napi gondjaim súlya alatt átvirrasztom az éjszakát – mormoltam bánat áztatta tudattal magamban, csendesen.

Az emlékezés virágait gondosan helyeztem a sírhelyre, közben szinte észrevétlenül gördült le néhány könnycsepp az arcomon. Csend volt a mélyben, fájdalom a temetőben. Elindultam a kijárat felé… Előttem ballagott valaki, fekete kabátján megtört a sápadt holdfény. Megfordult és rám köszönt…

Viszonoztam, aztán mondtam volna valamit, de akkor és ott semmi nem jutott az eszembe…

A sírkert kapujából visszanéztem. A sok kis fénycsóva láttán lökés-szerűen hatalmába kerített az elmúlás okozta lelki és fizikai fájdalom, amely a virradatkor, és az alkony óráiban is örökre szívembe véste elhunyt szeretteim arcképét, és emlékeztetni fog,egy november elejei dátumra, a halottak napjára.

Csik János