Itt senki nem visel álarcot

A Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítvány szervezte tábor vendégei vagyunk egy délelőttön át. Az egyházi alapítvány először tavaly táboroztatott itt önkéntes segítők részvételével ötven közepesen sérült fogyatékkal élőt. Idén visszatértek Venyimre és megengedték, hogy egy délelőttre mi is táborlakók lehessünk.

Kicsit próbáljunk meg elcsendesedni - kéri az istentisztelet kezdetekor Török László atya, aki napi rendszerességgel ingázik Budapestről az igehirdetésért - immáron tizenöt éve. Az alapítvány közel három évtizede táboroztat sérült fiatalokat, rendszerint Fejér Megyében. A csapat második nyári vakációját tölti Venyimen. Maradnának hosszabb távon is, de ehhez szükség lenne az épületek akadálymentesítésére - mondja Regényi Enikő, aki tizenhárom éve a tábor mindenese, háziasszonya. Közben elkezdődik az igehirdetés. A huszonkét táborlakót ezen a héten - összesen egy hónapot tartózkodnak itt - tizenhét önkéntes segíti. Vannak köztük rutinos, már sokat tapasztalt önkéntesek, négyen pedig gólyaként próbálkoznak.

Az istentisztelet a szokott rendben zajlik. Egyszer-egyszer közös éneklésbe fog a csapat, majd egy példabeszéd megjelenítése következik. A szereplők láthatóan nagyon készültek az előzetesen mindössze kétszer átpróbált jelenet előadására. Az arcokon őszinte mosoly, egy-egy véletlenszerű hiba, tévesztés nem zavar meg senkit. Ha kell, a fiatal önkéntesek rögtön segítenek, átlendítik a megakadt szereplőt.

Az előadás végén őszinte mosoly ül az arcokon, az utolsó körtánc végén egy pár kört vonatozik a csapat a templom padsorai között. Az előzetesen már megismert Peti barátunk a szertartás végén az étkezőbe invitál bennünket. Szépen sorban kezet rázunk mindenkivel. Kicsi furán is érezzük magunkat. Ők lépnek oda hozzánk, üdvözölnek, kérdeznek.

Bíró Ágoston, gyógypedagógiát hallgató főiskolás szerint ezek a nagyon őszinte emberi gesztusok csak számunkra különösek. - Nekem ez a negyedik táboroztatásom, és hatalmas szeretetet kapok a srácoktól. Az első pillanatban nekem is fura volt, hogy minden esetben nyíltan és őszintén közeledtek hozzám, aztán beláttam, hogy belőlünk, egészségesnek hitt emberekből, hiányzik valami az átlag hétköznapokban. Fizikailag sokat követel a segítőktől a táboroztatás, de egy nyári rendezvényért sem hagynám ki. Gyógypedagógiát tanulok, így szakmai gyakorlat is számomra ez a két hét.

- Pannonhalmán egy előadáson hallottam: önkénteseket keresnek ebbe a táborba - ennek immáron hét éve. Hogy miért is járok ide? A válasz egyszerű. Itt senki nem visel álarcot. Őszinte emberi érzésekkel találkozom, és odafigyelünk egymásra - feleli Szabó Tibor joghallgató. - Sajnos egyre kevesebb kortársunkat sikerül rábeszélni egy ilyenfajta egyhetes táborozásra. Talán a türelem hiányzik, talán saját maguktól félnek. Én mindenesetre sokat kapok egy itt töltött héten. Nekem legalábba annyira szükségem van erre a pár napra, mint a táborlakóknak a munkámra.

Az alaptívány fenntartásában egy napközis otthont is üzemeltetnek a fővárosban és heti két alkalommal ott is tartanak hasonló foglalkozásokat.

- Pártfogoltjaink számára ez a tábor az év közepe. Tábortól táborig élnek, itt kapcsolódnak ki, és legtöbbször e közegben találkoznak a hétköznapokkal. Hagyomány, hogy minden hét végén eljátszuk az István, a király rockoperát. A szereposztás pedig nem könnyű. Az évek során fix Sarolták, Koppányok, és Szent Istvánok formálódtak, így egy-egy rendezői húzást a színészgárda is bármikor megvétózhat. Emellett játszunk, házi olimpiát rendezünk, sőt még diszkó is szinesíti a tábori lét mindennapjait - meséli Enikő, aki búcsúzáskor még hozzáteszi: - Maradnánk itt Venyimen, hiszen az itt élők is befogadtak minket. Ám ahhoz valóban fel kellene újítani a paplakot, hogy hosszabb távon is megoldott legyen a táborlakók élete. Mi bízunk a folytatásban!