Párban járt a díszpolgári cím

Sportnyelven szólva, győztes szériában van idén a Lukácsi házaspár, hiszen januárban Lukácsi Pál vehette át a Dunaföldvár Kultúrájáért díjat, majd ő, de felesége, Lukácsi Pálné Mészáros Irma álmában sem gondolta volna, hogy február végén ismét, ezúttal már együtt állnak a művelődési központ színpadán, a közönség pedig hosszú vastapssal köszönti a település újdonsült díszpolgárait.

Pali bácsi - a régi, személyes ismeretség révén hívom így - azzal kezdte, a kultúra mindig is közel állt hozzá, hiszen negyven évet dolgozott pedagógusként, magyar tanárként, könyveket írt, szerkesztett, így benne volt, hogy ezen a vonalon egyszer elismerik munkásságát. Ám a díszpolgári cím fel sem merült benne, különösen, hogy az eddigi önkormányzati szabályozás alapján eddig ezt a kitüntetést csak egy ember kaphatta meg.

- Most miattunk ezt is megváltoztatták - tette hozzá nevetve a díjazott, akit 1980-ban neveztek ki a Magyar László Gimnázium igazgatójának, feleségével és két gyermekével, Zoltánnal és Péterrel akkor költöztek Dunaföldvárra. Tíz éven át vezetője, majd 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig az iskola tanára volt.

Lukácsi Pálné Mészáros Irma és Lukácsi Pál megjelent köteteiket szemezgetve - most elismerték több évtizedes munkásságukat

Egyébként a négy évtized alatt két munkahelyük volt, Tamásiban a Béri Balogh Ádám Gimnázium és a dunaföldvári középiskola. Bár Pali bácsi elmondhatja magáról, már diplomája megszerzése előtt direktor volt egy oktatási intézményben - képesítés nélküli nevelőként egyszemélyes igazgató-tanítója a Bátaszék-Leperdpusztai összevont iskolának.

Felesége, Lukácsi Pálné, aki külsős kollégaként a lapban L. Mészáros Irma néven publikál, hozzátette, ő sem számított az elismerésre, majd mosolyogva arról beszélt, úgy gondolta, mintha a díszpolgári cím idősebbeknek járna: Én pedig nem érzem magam olyan öregnek...

- Úgy gondolom, ezt egy életműdíjnak is tekinthetjük, egyrészt amit az oktató munkában végeztünk több generáció nevelésével. Másrészt Pali esetében helytörténeti tevékenységét ismerték el, a hét megjelent kötetet, amiből kettő önálló munka. Én három könyv szerkesztésében vettem részt, gondozom Dunaföldvár facebook oldalát, s legújabb kori sikertörténetem az újságírás a Dunaújvárosi Hírlapban. Valaki említette is: ha ilyen jól tudok írni, akkor minek vesződtem évtizedeket a sok lüke kölökkel. De én azt is nagyon szerettem, ez megint más feladat. S milyen az élet, hihetetlen volt, hogy amikor abbahagytam a váci főiskolán az oktatást, rá pár napra keresett meg Várkonyi Zsolt lapigazgató főszerkesztő, hogy lennék-e dunaföldvári tudósító. A feladatok mindig megtaláltak.

Büszkén mesélték, hogy a felterjesztés, mint utólag kiderült, bár egy személytől ered, de közösségek, civil szervezetek, korábbi munkahelyük tagjainak sora írta alá megerősítésként. Az a legnagyobb dicsőség, tette hozzá Pali bácsi, hogy a kezdeményezők a városlakók voltak.

Neje hozzátette: - Számomra örök élmény marad az a meleg vastaps és szeretet, ami a színpadon állva fogadott minket, sokan a nézőtéren is meghatódtak. Hihetetlen volt az a reakció, az az elsöprő hatás, amit a város közösségi oldalára feltett DH cikk is generált. Számolni sem tudtuk a gratulációkat, amelyek nem csak Dunaföldvárról, hanem Magyarország, sőt a világ minden pontjáról érkeztek, Japánból is. Ám ez még mind semmi, például felhívott egy 1974-ben érettségizett diákom, vagy volt levelezős tanítványom nyugdíjas édesanyja keresett meg, aki elmondása szerint ugrált örömében a hír hallatán. Már csak ezekért megérte. De érdekes, hogy sokak számára most derült ki, mennyi mindent is csináltunk.

Egyébként Lukácsi Pál sárközi gyerekként már a kezdetektől érdeklődött a néprajz iránt. Ez a tájegység Tolna megyében kincs: - Gimnazistaként gyűjtöttem Decs határának földrajzi neveit, ebből írtam dolgozatot, lehet ezért is vettek fel az egyetemre. Ugyanis a vizsgán ez előkerült, a magyaros rögtön rákérdezett.

Már Tamásiban elkezdte azt a gyűjtőmunkát, ami a mai napig tart, azaz a településről szóló újságcikkek, meghívók kronológiai archiválását. Mint mondta, a dunaföldvári könyvek közül a legbátrabb vállalkozás a Földvári tabló második fejezete volt, ahol felvállalták azt, hogy olyan, élő embereket mutatnak be, akik valamiért meghatározóak a település életében.

- Nagyon sokan nem is tudják, mennyi ismert embernek van dunaföldvári kötődése, a XIX. századi nagyok közül hányan származtak innen. Őket a Földvári tabló első kiadásában mutatták be - hangsúlyozta Irma néni. Szakmailag a legértékesebb munkának Pali bácsinak azt a saját kötetét tartják, ami a helyi színjátszás történetéről szól. Itt minden kutatást, levéltári munkát ő végzett, ez két évébe telt. Persze minden munkában segítséget nyújtott felesége is, hol társszerzőként, hol szerkesztőként, a kutatómunka pedig a férjé volt.

A házaspár alkotói folyamata leginkább a nyugdíjas években bontakozhatott ki.

- Van, aki eljár horgászni, én megőrülnék, ha nekem órákat kellene egyhelyben tölteni a kapásjelzőt nézve, a kocsma meg pénzbe kerül, inkább elmegyek a leváltárba kutakodni. Az nagyon jó hely, talán azért is érzem jól magam, mert csend van. Aki a gyerekekkel foglalkozott, az állandó lármában élt, amikor hazajöttünk, itthon a két fiú is folytatta a zörejkeltést. A kikapcsolódás nekem a dunaegyházi kiskert, amióta nyugdíjas lettem, kicsit lelassult az életem - mondta Pali bácsi, amire felesége egyből rávágta: Bezzeg az enyém nem! .

- Mások vagyunk, Pali elvonul, kutatgat, maga szabta határidői vannak. Nekem például sokszor a Hírlap diktál, a napilapos tempót meg kellett szokni. Egyébként stílusban, munkamódszerben teljesen különbözünk. Tanárként is jobban nyüzsgős voltam. Az írásait én nézem meg, próbálom kicsit lazítani, az én anyagaimból pedig ő húz, mert bőbeszédűbb, líraibb vagyok. Előfordul, hogy nincs egyetértés, de ez nem baj.

A méltatásban elhangzott, hogy a kitüntetésben Lukácsi Pálné hírlapírói munkássága is közrejátszott, ahol egy másik oldalát is meg tudta mutatni: - Nagyon sok a visszajelzés a földváriaktól, szeretik, keresik a városról szóló írásaimat. Van, aki ezért lett előfizető. Mások azzal kezdik, hogy fellapozzák a DH-t, s az én cikkeimet keresik. Erre szokták mondani: kell ennél nagyobb elismerés? Persze, nem a végtelenségig szól ez a megbízatás... Pali is korábban tudósítója volt a megyei lapnak, de ő inkább a gimnázium híreiről számolt be, a napilapírás nem neki való, bizonyos témákat nem lenne képes megírni. Pont a napokban mondta nekem egy asszony az egyik eseményen, ahol megjelentem a kis noteszemmel, áruljam már el, miként tudom ennek segítségével visszaadni ilyen hitelesen az elhangzottakat. Úgy érzik, nagyon sokat kapnak ezzel. Mi pedig ezzel a címmel kaptunk sokat. Remélem megdolgoztunk érte, és igyekszünk a továbbiakban is ennek megfelelni.

Majd rátértünk a jövőre. Lukácsi Pálnak már készül a következő könyve, ezt idén szeretné kiadni, ami 1873-tól a dunaföldvári egyletek és egyesületek történetét dolgozza fel. Irmának pedig kiadóra vár a Teremts csodát! című műsoros összeállításokat tartalmazó kötete.

A beszélgetes alatt figyeltem őket, csillogó szemmel meséltek múltról, jelenről, a jövő terveiről. Pali bácsi a rá oly jellemző huncut mosollyal és vidámsággal, meleg tekintetével, Irma néni pedig a maga egyedi, kedves stílusában. Tényleg kiegészítik egymást, nemcsak az életben, hanem a munkában is. Segítik, támogatják, olykor kritikával illetik a másikat. De így kerek az egész, kell hozzá mindkét fél, ezért is lehettek, lettek ők együtt a település díszpolgárai!

Lukácsi Pálné Mészáros Irma 1949-ben Bátaszéken született egy bukovinai székely család első gyermekeként. 1980-ban férje igazgatói kinevezése után áthelyezték a dunaföldvári gimnáziumba. Itt magyar és oroszt tanított, később angolt is. 1990 óta nyugdíjazásáig érettségi elnökként tevékenykedett Tolna megyében. 1997-től a dunaföldvári Várjátékok, az Élő panoptikum történelmi-irodalmi drámaelőadások rendezője. 2013-ig a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola óraadója.

Társszerzőként közreműködött a Magyar László Gimnázium évkönyvének elkészítésében. Társszerkesztője a Csepeli, a lélekvéső című kötetnek.

Pedagógusi munkája elismeréseként több kitüntetést kapott: Kiváló Munkáért (1987), Diákokért emlékplakett (1988), Pedagógus szolgálatért emlékérem (2008), Dunaföldvár Kultúrájáért díj (2009), Dunaföldvár Gyermekeiért díj (2013).

Lukácsi Pál 1947-ben Decsen született. 2007 óta helytörténeti kutatásokkal foglalkozik, saját anyagából rendszeresen publikál. Két önálló kötete van (Földvári Helikon. Dunaföldvár az irodalom tükrében c. szülőföld-antológia, 2010; A dunaföldvári színjátszás krónikája, 2014), további öt könyvben társszerző vagy társszerkesztő volt. Társszerzőként részt vett a Magyar László Gimnázium évkönyveinek megírásában. Aktív tagja volt annak a szerzőgárdának, amely többéves kutatómunka után 2009-ben és 2011-ben megjelentette a Földvári tabló két kötetét. Az elmúlt évben társszerkesztője volt a Csepeli, a lélekvéső című kötetnek, amely a hetvenéves alkotóművészt, Csepeli Istvánt, a Népművészet Mesterét köszöntötte.