Marton Mária téren és időn átívelő története a halhatatlan emberi viszonyokról

Marton Mária és Őze Áron ismeretsége hosszú időkre nyúlik vissza, de az írónőnek a dunaújvárosi színház sem idegen, hiszen 2019-ben Vendetta című történetét színpadra vitték a teátrum falain belül. Így a szerda esti könyvbemutatón egy igazán könnyed, humoros, laza hangvételű társalgás szem- és fültanúi lehettek a jelenlévők, amely során a páros a regényben megjelenő szereplőket témákat, történéseket vesézte ki, ügyelve arra, hogy ne lőjék le a „poént”.

A kezdetek

A beszélgetés Mária családi hátterének bemutatásával indult. Az írónő egyebek mellett mesélt gyermekkoráról, és édesapja, az egykori nagy színházigazgató és rendező, Marton Frigyes hatásáról. Elmondta, igazi atombombaként született családjába, testvérével ellentétben nagyon eleven gyermek volt, azonban szülei sosem akarták letörni szárnyait, és ez a szabadságérzet segítette őt útján. Ahogy ő fogalmazott, már az első perctől kezdve írt (először csasztuskákat), de szerepelni, előadni is szeretett.

Az írónő testvéri kapcsolatáról is beszélt, ami azért is lényeges, mert legújabb regénye is egy testvéri kapcsolatot visz végig a főszereplő szemszögéből. Mint azt elmondta, a műben fókuszba kerül a vérségi szeretet, gyűlölet, irigység, a férfiasság és a nőiesség, és az anyai, apai szerepek. Amint azt Mária elmondta, valószínűleg merített bátyjával ápolt, gyakran hullámvölgyes, de igen közeli testvéri kapcsolatából, ugyanakkor Jü Hua: Testvérek című regényének gondolatisága szintén kihatott írói munkásságára.

Játék az idővel és a nemi szerepekkel

Mária három regényt is írt, ami a szocialista időszakban játszódik, legutóbbi szerzeményében azonban jóval korábbi periódus a meghatározó. Az Örök Viszonyban az ókorba helyezi karaktereit, célja ezzel pedig az, hogy megjelenítse az emberi tulajdonságok állandóságát és változását. A regény közepén azonban egy nagy időbeli váltás is tapasztalható, karaktereit az ókorból kiragadva egy másik időszakba csúsztatja, a viszonyok azonban ebben az érában is hasonlóak.

Az írónő a társadalom által sztereotipizált nemi szerepekre is nagy hangsúlyt fektet könyvében. Megjelenik a nemi szerepektől való szabadulás témájának feszegetése, hogy hogyan gondolkozik az egyik nem a másikról, valamint, hogy miképpen viszonyul a külső közeg egy olyan lányhoz, aki egy „férfias” (férfiak által dominált) pályát, érdeklődési kört választ magának.

Az író, mint remete

A beszélgetés utolsó fázisában a vallás tárgyköre is megjelent, hiszen a könyvben a fiatalok más vidékek hitvallásait is megismerik. Az írónő elmondta, bár nem vallásos, fontosnak tartotta a hitet is belefűzni történetébe, hiszen ez a személyes, intim kapcsolat jelenti sokaknak a mentsvárat, és hozzásegít, hogy az ember túl tudjon lépni egyes problémákon.

Végezetül Mária arról is beszélt, hogy (ahogy azt művében is vallja) minden író flúgos, hiszen kell egyfajta flúgosság ahhoz, hogy valaki hosszú időn keresztül, kizökkenthetetlenül az írásra tudjon koncentrálni. Az írónő szinte minden idejét történetének szentelve, közel egy évig „remeteként” dolgozott legutóbbi regényén. Mint mondta, írás közben nem olvas, így egyfajta szellemi börtönbe zárva formálja meg történetét, átélve minden örömöt, vívódást, változást.