A születésnapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott

Október óta edzősködöm egy német amatőr kézilabdacsapatnál. A minap az egyik játékos, Julia megkérdezte tőlem, hogy miért választottam annak idején ezt a sportágat. Ez az egyszerű kérdés rengeteg gyerekkori emléket hozott elő.

Minden ott kezdődött, hogy 1987. május 14-én beszaladt apu a kórházba, puszit adott elgyötört felesége homlokára, meghatódva figyelte elsőszülött gyermekét – majd elrohant. Na, nem azért, mert igazából fiút várt volna vagy ilyesmi. Három évvel később egyébként is világra jött az öcsém.

A szűkre szabott látogatás oka abban rejlett, hogy aznap egy másik születésre is hivatalos volt: a Dunaferr Sportcsarnok megnyitójára. Válogatott röplabdatornával avatták föl a létesítményt, a város legújabb büszkeségét.

„Ezzel a nappal meg is pecsételődött a sorsod?” – kérdezte Julia. Jól hangzik, de inkább csak jópofa egybeesés az egész. A sportpályák mellett átélt élmények erőteljesebben sodortak a kézilabda felé. Ahogy ezt leírtam, pörögni kezdtek előttem az emlékképek. Hirtelen azon kaptam magam, hogy lelkesen mesélek neki a ’90-es, illetve a 2000-es évek dunaújvárosi sportéletéről…

A női kézisek 1995-ös KEK-sorozatát még csak távolról, inkább hangulatában követtem. A meccsek alatt a lelátó tetején és egyéb „titkos” helyeken játszottunk a többi gyerekkel. Természetesen a labda sosem maradhatott el, de kikaptunk, ha a stúdió (hangosítás) falát használtuk kapunak. Emlékezetes maradt a Volgográd elleni idegenbeli elődöntő. Egyrészt nyertünk, s döntőbe jutottunk. Másrészt apu is a csapattal utazott, és egy olyan kiadós influenzát szedett öszsze az orosz városban, amely aztán (minden higiénés odafigyelés ellenére) kíméletlenül végigment a családon.

1996 márciusában egy panellakás kisszobájában ünnepeltük az egyik osztálytársam születésnapját. A nagyszobában a szülők tomboltak. Este meg a színház előtt folytatódott a buli, kiegészülve a város megannyi lakójával. Ladányi Balázsékat éltette a tömeg, akik a klub történetében először, megnyerték a jégkorongbajnokságot. Az akkori dunaújvárosi televízió készített egy összeállítást a Budapest Sportcsarnokban lejátszott döntőről. Annyiszor láttam, hogy egy idő után kívülről fújtam a nyilatkozatokat. Nosztalgiából néha most is belenézek.

1999 tavaszán női kézilabda BEK-elődöntőre készült a város: méghozzá a nagyobb befogadóképességű jégcsarnokban!

A klub jóvoltából a város iskolái ingyenjegyeket kaptak a mérkőzésre. Testnevelésórán megkérdeztem a tanáromat: a mi sulink miért nem osztotta még ki őket? A következő szünetben egy udvarias, de némi gyomorgörcsöt okozó meghívást kaptam az igazgatói irodába: nyugodjak meg, a gimi még nem kapta meg a jegyeket. Ha itt lesznek, odaadják azokat az érdeklődőknek.

Radulovics sérült. Balogh Beának elszakadt a bokája. A jégcsarnok teteje meg itt-ott beázik, ha esik az eső. 1999. április 18-án szerencsére kint verőfényes napsütés, az arénában meg pokoli meleg volt. Nemcsak az időjárás miatt, hanem azért, mert a csilláron is emberek lógtak.

Döcögött a meccs. A szünetben többen legyintettek körülöttem: nem jutunk tovább. A második félidő végére mégis fordítottunk: 24–20-ra vezettünk. Mivel egy héttel előtte, Bécsben a Hypo ugyanezzel az eredménnyel győzött: büntetődobások következtek.

Átküldtem Juliának az utolsó negyedóra videóját. Néhány perccel később írt: „Még mindig tartanak a hetesek, hihetetlen!”

Ha ő most, több mint húsz évvel később így izgul, mit éltünk mi át akkor, ott a helyszínen? Katarzist. Takács Gabi bedobta a hetest. Felrobbant a csarnok. Bába Misi, a gyúró pedig élete legjobb idejét futotta 100 méteren.

Az itthoni kétgólos győzelem után kíváncsian vártuk a BEK-döntő ljubljanai viszszavágóját. Ennél jobban csak az foglalkoztatta a szurkolókat, hogy melyik csatorna fogja közvetíteni. A TV3-ról addig nem igazán hallottuk. Sokan nem is tudták fogni. A mi nagyszobánkban szerencsére dübörgött a televízió, és élőben követhettük, ahogy a csajok a KEK- (1995) és az EHF-kupa- győzelem (1998) után elhódítják a Bajnokok Ligája trófeáját is. Az idényt egy magyar bajnoki címmel és Magyar Kupa- győzelemmel koronázták meg.

Mekkora buli szerveződött a csarnok elé! Ökörsütés, sörsátor, zene, jó hangulat: együtt ünnepelt az egész város a sportolókkal.

Az 1999/2000-es idényben a férfikézilabdások is megnyerték a nemzeti bajnokságot, sőt KEK-döntőt játszottak.

A futballcsapat szintén az idény legjobbja lett idehaza. Következtek a BL-selejtezős mérkőzések. Az első találkozót a Hajduk Split otthonában rendezték meg. Emlékszem, apu telefonhívására a lefújás után, azután, hogy 2–0-ra legyőztük őket: „Óriási, a horvát közönség felállva tapsol minket!”

A dunaújvárosi stadion akkor még nem felelt meg a nemzetközi előírásoknak: az egész országból érkező szurkolók konvojokban utaztak Győrbe.

Apu a helyszínen dolgozott. Anyu piros-fehér színű zászlót festett az öcsém és az én arcomra, felszereltük a zászlókat az ablakra (mindegy, mekkora huzat volt emiatt az utastérben), beültünk az autóba, és robogtunk a meccsre. Kétszer is, mert továbbjutottunk, és a következő körben 2–2-es döntetlent játszottunk a Rosenborg ellen. Idegenben alulmaradtunk, és a norvégok kerültek a BL-csoportkörbe. De ez már senkit sem érdekel.

Jó volt felidézni a fenti sportsikereket. Köszönöm a kérdésedet, Julia!