Egy emlékmű hátteréről

Kettőszázharminchét kardforgató ember: erre az erőre bármelyik, Penteléhez mérhető XIX. századi magyar település büszke lehetne! Ennyi (más források szerint kettőszázhuszonnégy), tehát egy jó alaposan megerősített századnyi nemzetőrt állított ki Dunapentele az 1848-49. években zajlott magyar szabadságharcban.

S még a kardforgatók között olyan embert, mint Rosti Pál, aki akkor a Károlyi-huszárezredben szolgált, hogy később (a világosi fegyverletétel után) kényszerűen nyakába vegye a világot, új mesterséget, a fényképező világutazóét feltalálva, s így Pentele mindmáig legnevesebb polgárává váljék.

Jóllehet Dunapentele környéke nem vált a szabadságharc olyan legendás helyszínévé, mint akár csak a közeli Pákozd vagy Ozora, de ez mindössze a történelem forgandóságának köszönhető, s nem a penteleiek húzódozásának, amit a kétszáz fölötti fegyveres eleve cáfol ha valaki erre gondolna.

Még egy név: az 1848-ban már idős és beteg Szórád Márton, az egyik első magyar sztrájk szervezője is jelentkezett a nemzetőrök közé. (Köszönetünk az adatközlésért a cikkünk megírásában segítő Jakóné Fekete Teréziának!) S a nemzetőrök parancsnoka egy bizonyos Jovanovics Tódor kapitány volt. Igen: egy délszláv a magyar szabadságharc nemzetőr kapitánya...

Gondoljunk bele: olyan harcot vívott akkor a magyar nemzet (az, hogy magyar, és az, hogy nemzet, akkor még egészen mást jelentett, mint a manapság kézen-közön forgó szavak), amely harcnak egyszerre kellett évszázados kérdéseket megválaszolnia, tisztáznia, megoldania.

Függetlenség. Szabadság. Nemzetállam. Nemzetiségi szabadság. Jobbágyfelszabadítás. Földosztás. Saját nyelvi kultúra. Iskoláztatás. Állam és egyház különválasztása. Egyenlő választójog.

Ezek a kérdések nem, hogy 1848-49-ben, de még utána is évtizedekig függőben maradtak. Mire eldőltek, addigra egyrészt megcsonkult az ország, másrészt olyan esélyek úsztak el számunkra, visszahozhatatlanul, mint például a korábbi mulasztásokért nagyban felelős Kossuth emigrációjában megálmodott Dunai Népek Konföderációja.

Erről természetesen a kétszázegynéhány pentelei nemzetőr és sok más hazafi nem tehetett.Ez rajtuk kívülálló véletlen volt.

Az viszont nem véletlen, hogy a száznegyvenegy évvel későbbi pentelei utódok (itt születettek és ide származottak mint az elődök közül a budai Rosti volt, például), vagyis az 1989-es utódok úgy érezték: meg kell emlékezniük arról a kétszáznál több kardforgatóról. Maradandóan. Akár: kőbe vésve.

Palotás József 1848-as emlékműve a pentelei kistemető mellett

Ismét nevek következnek. 1989-ből. Horváth György, az akkori (ma is működő) Pentele Baráti Kör elnöke állt elő azzal a gondolattal, sokak, köztük Szabó János támogatásával, hogy állítsanak emléket a szabadságharc helyi harcosainak.

Ők győzték meg Palotás János szobrászművészt, hogy készítsen tervet, majd emlékművet a nép, a nemzet (még akkor is súlyosabb fogalmak...) egyik legnagyobb küzdelmére. Ők kezdeményezték azt a gyűjtést a penteleiek körében, amelynek során utcáról utcára, házról házra járták végig az egykori mezővárost, akkor már Dunaújváros Óvárosát, hogy a leszármazottak adakozzanak a műre. S adakoztak. Kisdiákok is, akár uzsonnapénzükkel...

No: hát sikertelen volt-e az a szabadságharc?!

Még az akkori városvezetés sem vonta ki magát az ügyből: a néhai Varga Lajos elnökölte városi tanács egészítette ki a gyűjtésből befolyt összeget, hogy 1990. március 15-én (az első szabad országgyűlési választás előtt) letehessék az emlékmű alapkövét, s október 6-án (a helyhatósági választás két fordulója között) felavathassák Palotás művét. Az egyetlent, ami a XX. században 1848-ra emlékezve épült.