Juci és Ági, az ikrek Mengele rendelőjében

Ám ennyi évtized után is jól emlékezett a rákosszentmihályi csinos ikerlányokra, Ágira és Jucira akikkel 1944-ben, a gettóban ismerkedett meg. Székesfehérváron, a Fejér Megyei Művelődési Központban tanúi lehettünk a két idős ember találkozásának: egyszerre volt örömteli és szívszorító a pillanat. Jó volt látni, ahogyan azonnal megtalálják a hangot, ahogy régi ismerősöket emlegetnek – egy olyan korszakból, amikor különösen nehéz volt élni, sőt – sokak számára – nagy feladatot jelentett egyáltalán életben maradni...

Havas Ágnes és Goldmann Miki bácsi: hetven éve látták egymást utoljára. Fotó: Koppán Viktor

A 86 esztendős Havas Ágnes pedig azért jött el Budapestről Fehérvárra, hogy felelevenítse ezt a 70 esztendővel ezelőtti, rettenetes korszakot, amelyről könyvet, önvallomást is írt. Havas Ági és Juci 1944. júliusában érkezett meg egy transzporttal Auschwitzba. A 16 esztendős ikerpárt a szelektálást végző Josef Mengele a szerelvény mozdonya elé állította. Édesapjukat és a nagymamájukat a gázkamrára ítéltek sorába irányították. Mengelét érdekelte az ikerkutatás, a két kislányt is alaposan kikérdezte és vizsgálatoknak vetette alá.

Az elemi iskolába járó Ági és Juci, jelmezben, egy ünnepélyen.

Havas Ágnes könyvet írt mindarról, amit ők ketten a testvérével Auschwitzban átéltek. A kötet alcímét Karinthy Frigyestől kölcsönözte: „Elmondom hát mindenkinek"... Nem véletlenül. A túlélők ritkán beszéltek, beszélnek a földi pokolról, az átélt szenvedésekről. Fájdalmasak az emlékek, hiszen rengetegen az egész családjukat elvesztették: áldozatul estek a módszeres gyilkolásnak. Havas Ágnes – az író–olvasó találkozó moderátora, Vankó Magdolna kérdéseire válaszolva – elmondta, ha kérdezték, korábban is beszélt mindarról, amit Auschwitzben átélt, de nem szerette azokat, akik valósággal hivalkodtak azzal, miféle szörnyűségeken mentek keresztül.

Aztán a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a 90-es években kezdeményezte, hogy a középiskolásoknak – amikor a korról tanulnak – tartsanak előadást a gettók, lágerek túlélői. Ő és a testvére (a két éve elhunyt Juci) is vállalkozott erre. Tették ezt azért is, mert a rendszerváltás után kezdtek megjelenni antiszemita írások, és kiderült, akadnak, akik úgy beszélnek a holokausztról, mintha valami legenda volna. Így kezdődött... Aztán a barátai kérlelték: írja le az emlékeit, hogy továbbadhassák a fiataloknak. Ebből született meg a könyv.

Bőröndök szívbemarkoló látványa az auschwitzi emlékhelyen.

S hogy milyennek látták az ikrek a hírhedt náci hóhért, Mengelét? Snájdig, jól öltözött katonatisztnek. Kezdetben fogalmuk sem volt, hogy valójában kicsoda ez az ember. Ám amikor bekerültek az „A" láger kórházblokkjába a régi foglyok azonnal elmondták nekik. Tőlük tudták meg, hogy mi történt az apjukkal, a nagyanyjukkal, és mindazokkal, akik a szelektálásnál abba a sorba kerültek. Szenvtelenül, minden empátia nélkül sorolták, mit kell tenniük ahhoz, hogy életben maradjanak. Akkor nehéz volt ezt két kislánynak megérteni, hogy ezzel csak a javukat akarták, mert tudták, fontos, hogy ne legyenek illúzióik, itt naponta harcolniuk kell az életükért.

Az ikerség, Mengele „érdeklődése" privilégiumokkal járt: nem nyírták kopaszra őket, mint a többi foglyot, mert Mengele még arra is kíváncsi volt, hogyan nő a hajuk, egyforma helyen van-e a forgójuk – mesélte az esten Havas Ágnes a hallgatóságnak. Az előnyök közé tartozott az is, hogy a tábor területén kaptak munkát: a foglyoktól elvett cipőket kellett párba rakniuk, kipucolniuk. (Így mindig a közelben voltak, ha Mengele kérette őket.)

Az első találkozásnál meztelenül álltak a rendelőben az elegáns, SS-egyenruhás tiszt előtt, méréseket végeztek rajtuk, hiszen Mengele az egyformaság bizonyítékait kereste az ikreken. De tolmácsot is kért Mengele, hogy kikérdezhesse őket. Ági és Juci nagyszerűen beszéltek németül, ezért nem értették, miért ragaszkodik hozzá a – szintén fogoly – tolmács, hogy meg se mukkanjanak németül. Aztán rövidesen minden világossá vált: óvni akarta őket. Tudta, mi a „jó" válasz, hogyan lehet elkerülni a bajt. (Volt-e a családban tbc-s beteg? Volt, válaszolták a lányok. Mire a tolmács: Soha senki nem volt tbc-s.) Havas Ágnes arról is beszélt, a megalázó, abszurd vizsgálatokban nem volt semmi veszélyes, egy idő után pedig Mengelének más dolga akadt, felfüggesztette az ikerkutatást.

Havas Ágnes a lágerbeli hétköznapokról is mesélt. Arról, mi mindent tanultak az idősebb foglyoktól. hiszen sokan segítettek, arról, hogy a szolidaritás mellett tapasztaltak kegyetlenséget, aljasságot is. Beszélt arról, miként sikerült átkerülniük Weisswasserbe, egy gyár munkatáborába – hiszen ha maradtak volna, talán nem érik meg a felszabadulást. És arról is hallhattunk, miként tértek végül haza...

A hallgatóság újra és újra kérdésekkel bombázta a mindenről higgadtan és nagyon őszintén beszélő apró termetű asszonyt – aki egyébként a háború után latin-francia szakos tanár lett. S az esten váratlanul megszólalt egy másik auschwitzi túlélő is: kiderült, hogy a láger más területén még szörnyűbb, még embertelenebb helyzetekkel kellett szembenézniük a foglyoknak.

Hetven év telt el, de ami történt, józan ésszel máig nehezen felfogható. Ezért kell beszélni róla. Újra és újra. Hogy mindez soha ne ismétlődhessen meg.