Ha az ember maga próbál megfejteni valamit, az övé is lesz az alkotás

A Kortárs Művészeti Intézetben meghirdetett tárlatvezetésre kevés érdeklődő jött el, de ez a kíváncsi jelenlévők élményét nem csökkentette. Az intézmény igazgatójától, Deák Nórától szakszerű, mégis közvetlen hangú bevezetést kaptunk a modern magyar képzőművészetbe, Gál András monokróm festészetébe és Baglyas Erika különös világába.

Nem titkolom, hogy számomra az igazi élmény Baglyas Erika kiállítása volt, s nem csak a személyes ismeretség okán. Ezért vállalkozom szubjektív tárlatvezetésre. Ha az ember maga próbál megfejteni valamit, az övé is lesz az alkotás.

Baglyas Erika két hete megnyílt kiállításának az ALIBI címet adták. Vajon miért? A látogatás előtt már ott bujkált a kérdés a fejemben.

Két részből áll a tárlat, hiszen a földszinti termen kívül, mint a pokol bugyraiba, le kell ereszkednünk az alagsorba, a Pincegalériába is. Ahogy belépek az első terembe, körbenézve a viszonylag nagy térben kevés tárgyat, kevés képet látok. Hiányérzetem támad. Aztán körbejárva, megértem, hogy miért. A terem három oldalán egy-egy keskeny, indigólapnyi elemekből álló, lépcsősorra emlékeztető objektum. Mintha egy gyermek építette volna építőkockából. Mintha egy emlékmű talapzata lenne. De inkább mintha egy temetőkápolnában vagy mauzóleumban állnánk. A lépcső felső részén egy-egy öntvény-alkotás. De maga a tárgy hiányzik. Mert a rézből készült öntőforma egy régi típusú, óriási olló negatívja. Meg egy csavarkulcsé és egy késé. A falon ugyanez fehér gyolcsba tekerve. A fehér alapon alig látható. A. tárgyai - olvasható a feliraton. Hiányzik a birtokos pontos megnevezése. Megrázó a fotó. A tárgyak túlélik az embert, jut eszembe édesapám elvesztése utáni ifjúkori döbbenetem. De itt az olló, amely valaha akár kabátot, akár hajat vágott, nincs. Mint ahogy azok sincsenek, akik valaha vágtak vele. Nincs a vízvezeték- és fűtésszerelő franciakulcsa sem. Nincs az édesapa sem, aki egy életen át gyűjtötte munkájához az alapanyagot és az eszközt. Majd maga után itt hagyta. Örökségbe. A rézcsövekből az apa sokat használt kedves tárgyainak negatívját készítette el a képzőművész. Így ő is jelen van. De az apa hiánya tölti be így a teret. Ezért éreztem olyan nagynak.

Baglyas Erika kiállítása a KMI-ben látható

Szemben állok egy alacsonyra helyezett képpel: alul arany, fent fehér, amelyben lefelé néhány sugár domborodik. Az Isten arca - tájékoztat a felirat. Töprengünk, miért ott lent. Valahol máshol szokás keresni. A láthatatlan lény mégis érzékelhetővé válik, mert az arany kifejezi a hatását. E kép előtti posztamensen egy könyv. Amikor beléptem, a formájából és a feliratából messziről úgy érzékeltem, hogy a Biblia. Közelebb lépve rádöbbenek: az ALIBI betűi vannak összekeverve, s a fehér, gyönyörű kötésű könyvnek belül csupa indigólapjai vannak. Így nemcsak a szöveg hiányzik, a szöveget megjelenítő lap is. Megírhatatlan és elolvashatatlan. Isten igéje, vigasztaló szava is hiányzik? Visszanézek. Mintha valami perlekedő hang is megszólalna. Körbevesznek az apa hiányát a térbe kiáltó tárgyak. Fázom.

Átmegyek a kiállító teremnek a házakra néző, csupa üveg részébe, ahol az ablakról visszafelé látva betűzöm a feliratot: Én is törekednék azért a nyitott, tiszta dolgokra, a friss levegőre, az egyszerű mondatok nyújtotta őszinte rácsodálkozásra. Talán mégis valami titokzatos, zárt mélységes világban jártunk? Az egyéni fájdalmat kifejező alkotások után itt az általános emberi fogad. Mert nőalakok merednek a feliratozott üveglapra. Piros és fekete makulafoltok vannak testük egy-egy részén. Ilyenek vagyunk mi emberek, nők? Nem vagyunk makulátlanok. Vajon mi okozza, mi hozza létre a hibákat bennünk? Hol a fejben, hol a szívben, hol a kézben rejlik valami, ami megváltoztat minket. De ez fáj is. Kurázsi kell a megoldáshoz, mint az íráshoz, a véleményhez. Mert rettenetesen nehéz, mint a kiállított bazalt kockakőben lévő tollal írni.

Egy vas csigalépcsőn jutunk le az alagsori helyiségbe, amelynek szokatlan hangulatát erősíti, hogy az üvegajtó előtt teljes hosszában homokzsákok fekszenek (védik a helyiséget az esetleges elöntéstől). Mint háború vagy árvíz idején. Különös látvány fogad. Kék Pelikán indigólapok borítják a padlót. Félve lépünk rá, óvatosan, mintha vízben járnánk. Ez A tanú című installáció. A viszonylag alacsonyan lévő képeken mindenütt visszatér az indigókék. Ezek Baglyas Erika indigórajzai. Korunk égető szociális-pszichés kérdéseit vetik fel: az otthonkeresést, a magányt, a hiányt. Tanúi vagyunk valaminek, mint Pelikán elvtárs. Szépek a kék-fehér alkotások, de nem érzi jól magát az ember. Mert szembe kell nézni a tragédiákkal, s tanúskodni kell(ene) valaki vagy valami ellen vagy mellett. Járkálunk a teremben, s közben nyomot hagyunk a talpunk alatt. Lehet, hogy alibi kell? Mihez? Valami rettenethez, amely a hiányt okozta? Egy bűntényhez? Hogy jelen voltunk? Napjaink világában élünk, ahol emberek ezrei, milliói nehéz kőként cipelik batyujukat, s nem csak a migránsok. Keresik az otthont. S keresünk mi magunk is mindig valamit: az elveszett gyermekkor világát, eltávozott szeretteinket, emlékeinket, önmagunk lelki békéjét. De a hiány szövete mindenütt ott van, mert a törvény szövedéke is mindig fölfeslik valahol.

Ez a kiállítás is tanúskodik. Baglyas Erika érzékenységéről, szociális empatikusságáról és képzőművészete társadalmi elhivatottságáról.