Zsófim elszármazása

Mert, van az úgy, amikor a szem előtt lévő, legkézenfekvőbb értékek megértése és felfedezése jóval tovább tart annál, mint azt a józan ész diktálná. Beleszületünk, természetesnek vesszük, holott sok-sok ember aprólékos, soha meg nem köszönt munkájának eredményeit tesszük magunkévá. De ha magunkévá tettük, akkor illendő jól sáfárkodni vele.Nem mindenkinek sikerül. Zsófinak igen. Az ő élete, története, tartása és becsülete jutott eszembe mostanság, amikor hosszú-hosszú idő után sűrűn megfordultam Dunaújvárosban. Főszereplőm négy és fél éves volt, amikor szülővárosa nagyközségből város lett és elhagyta a húszat is, amikor még mindig a „zöldhatár, a laktanya, a disszidálások és az ezerfelé nyúló hálózat” volt az első asszociáció Lentivel kapcsolatban. Valljuk be, az előfelvételis sorozások idején ódzkodtunk attól, hogy Zala megye csücskébe vezényeljen bennünket valamelyik sorozó tiszt.

Hiába van közel Ausztria, és – ma már – Horvátország és Szlovénia, sok jó hírét Lentinek nem hallhattuk a szegedi végeken. Mostanság gyakran járok arra, s látom e zalai kisváros kivirulását. S látom azt is, hogy Zsófi a fővárosban is megtartott, ápol minden értéket, amelyet otthonról hozott. Holott munkája végett, akár „arcoskodhatna” is, hiszen fontos közmegbízatása révén médiaszereplésnek sincs híján. De egy szemernyit sem változott. Segít földijeinek, ahol, és amiben csak tud – feltéve, ha a kívánság nem ütközik az erkölcsösség, a jó ízlés és legfőképpen a törvény rendjébe. Minden évben belülről jövő kötelességének érzi, hogy részt vegyen a Város napján, nem nyűg, nem teher visszatérnie oda, ahonnan elszármazott. S örömmel látja kisvárosa virágzását, egyre csinosodó arculatát, élvezi a pletykák csillapíthatatlanságát – az érzelmi időutazást.

Úgy származott el, hogy tartásában, tisztességében – mindenféle nyomás ellenére – az maradt, akinek Lentiben nevelték. Kisvárosiként ezért több a nagyvárosban, mint nagyon sok nagyvárosi. És ezért nem tekintik őt a földijei elszármazottnak.Amikor elvittem a kalotaszegi Mérába, akkor érezte, hogy ott vagyok otthon. Amikor elvitt Zalába, akkor éreztem, hogy ott van otthon. Pedig Budapesten élünk évtizedek óta. Mondhatnánk, hogy ott vagyunk otthon, de nem mondjuk. Mások is mondhatják, mondják is, úgy is élnek – de belül tudják, hogy mindez álca.Ezért gondolom, hogy mindannyiunkban rejtezik egy kis Zsófi, akit éltetni, biztatni, segíteni kell.

Hass, Zsófi! És alkoss, és gyarapíts!

Kívánok Dunaújvárosnak is nagyon sok Zsófit.

Ezt az emberséget, Zsófim emberségét szeretném halálomig érezni gyermekeimben.

A hármójuktól kapott zsófiság lenne az én legszebb gyereknapi ajándékom.

Hiszen mindannyian gyermekek vagyunk. S míg élnek a szüleink, azok is maradunk. Éljünk bármerre a világon, gyökereinktől nem válhatunk.