A fiú, akit eltemetni nem lehetett

Tóth Ildikó, a Tamás könyve ötletgazdája volt a dunaföldvári Irodalmi Kávéház legutóbbi vendége

Közvetlenül a könyv megjelenése után, 2011-ben már hallhattuk Tóth Ildikót, a kötet ötletadóját Dunaföldváron. Akkor ezt jegyeztem be a naplómba: e könyvvel emléket állítottak Tamásnak, a tizennégy éves fiúnak, akit eltemetni nem lehetett. E mondat után megkondult a közeli templom harangja. Zúgott, zengett a nagy beállt csendben. Tudjuk, azért harang a harang, hogy hívja az élőket, temesse a holtakat. S ott mi mindannyian temettük a holtat, elsirattuk ezt a fiút.

Hogy ki Tamás, akiről ez a könyv szól? S mi ez a könyv? Levelek és fényképek gyűjteménye. S mégis több. Egyszerre szól több emberről: a bajai zsidó származású, megkeresztelt Tamásról és az Olaszországban élő féltestvérről, Anna Mariáról, de szól az orvos édesapáról, Hábermann Aladárról, valamint a csátaljai és bajai nagyszülőkről. Sőt benne sajog az ismeretlen édesanya fájdalma is. Személyes életek drámájáról szól, és máig ható üzenetéről.

Egy kisfiú nézett vissza a képekről, akit aztán így látott növekedni

A mostani találkozón Tóth Ildikó - aki egyébként Dunaföldvár ossonai kapcsolataiban tolmácsként közreműködött - felidézte a Tamással való megismerkedésének történetét. Küldetése lett Tamás, az örökbefogadott gyermek, akinek Papókát hívó szavát még Auschwitz egyik barakkjában is hallani vélte.

Egy olasz orvosnő, Anna Maria Hábermann szülei halála után először a páncélszekrény titkos rekeszében talált különös dokumentumokat, majd később a rendelő padlásán egy duplafenekű régi utazóládában furcsa, ismeretlen nyelvű leveleket, idegen személyek fotóit. A számára érthetetlen szövegeket magyarul írták. Szótárral a kezében böngészte a sorokat. S így derült ki, hogy mélyen szeretett apja magyar zsidó volt, s hogy az előző házasságából született egy fia, a Magyarországon élt Tamás. Sokként érte az asszonyt ez a felismerés. 1984-ben történt mindez, majd tíz évig eltemette magában. Később magyarul kezdett tanulni, érdeklődni a magyar történelem iránt. Írt egy regényt Tibor utolsó levele címmel. Az 1956-ban játszódó fiktív történet egy olasz lány és egy magyar fiú szerelméről szól. 2002-ben a könyv bemutatóján ismerkedtek meg Tóth Ildikóval. S rá három évre Milánóban egy gyönyörű májusi napon az olasz asszony régi levelekkel, elsárgult fényképekkel teli három nagy albumot tett Tóth Ildikó elé. S innen valami megváltozott.

Aki látta e fényképeket, nem felejti Tamás tekintetét, aki olvasta e leveleket, hallja a hangján: Papóka!

Egy kisfiú nézett vissza rá a képekről. Egy kisfiú, akit aztán a fényképeken látott növekedni. És levelek. - Egy kisfiú életét, vágyait, örömeit, bánatát tartottam a kezemben, gyermeki szavait, amelyeket 1933 és 44 között küldött Olaszországba - mondta. Az íráskép változása mutatja az idő múlását, a levelek tartalma pedig a történelmi időt. A kisfiú rövid üzeneteiben beszámol kis élete fontos eseményeiről: az elsőáldozásról, hogy megtanult biciklizni, hogy milyen nagy hó van, hogy felvették a ciszterciek gimnáziumába, hogy cserkész lett, a születésnapi ajándékokról; arról, hogy fürdött a Dunában és a Balatonban. S a háttérben ott vannak a nagyszülők, a nagynéni soraiban a harmincas évek végén felsejlő sötét felhők a politikai eseményekről, a bajai gettóban, vagy a Budapesten megélt napokról 1944-ben. Az utolsó képen Tamás jóképű, tizennégy éves öltönyös fiatalemberként néz vissza ránk, hogy utána eltűnjön a semmiben. Két üres lap áll a könyvben, hiszen Tamásnak nyoma veszett. A háború után, 1945-ben Aladár a Vöröskereszttel kerestette szüleit és a fiát. A könyvben olvashatjuk ezeket a nyomtatványokat is. Csak nővére, Irén jelentkezett levélben: Édes Alikám! Deportálásból hazaérkeztem. Egészséges vagyok. Dolgozom. Tamás, apa, anya 1944. május 15-én deportálva.

Az 1929-ben született Hábermann Tamásról, akinek még egy barátját és tanárát Baján meg is találták Tóth Ildikóék, nincs semmi további hír. Él? Élt még? Nem szerepel az auschwitzi nyilvántartásban. Nincs nyoma a világ telefonkönyveiben. Vajon egyenesen a gázkamrában végezte? Tamás ugyanabban az évben született, mint Kertész Imre. A Sorstalanság sorsa az övé is, még tragikusabban. Az egyik hazatért, a másik eltűnt. Levelek és fényképek tizennégy éves koráig. Ennyi maradt utána. A tragédia folytatódott, hiszen az apának együtt kellett élnie a titokban tartott fájdalmas érzelmeivel és lelkiismeretével. Anna Marinak a mai napig küzdenie kell az eltitkolt múlt felfedezésének megválaszolatlan kérdéséivel. Az olvasónak pedig szembesülnie kell a történelem és a politika emberi sorsokat befolyásoló hatalmával, a felelősség és a tehetetlenség kérdéseivel. Aki látta e fényképeket, nem felejti Tamás tekintetét, aki olvasta e leveleket, hallja Tamás hangján: Papóka!

A könyv mégsem csak a fájdalomról szól, nem ezért született. A legnagyobb hatású a kötet végén a nagynéni levele. Mindenkinek olvasnia kéne.

2010-ben a könyv kiadója, Kieselbach Tamás a bevezetőjében ezt írta: érzelmileg átéltük ezt a drámát, beemeltük a szereplőket saját univerzumunkba. Azt hiszem, erre lenne szükség: érzelmileg újra átélni Magyarország nagy, 20. századi drámáit, és így feloldani az ezekből táplálkozó, ma is meglévő problémákat.

Jó lenne hinni, hogy errefelé mennek az események!