De hová tűnt Dalai Dávid?

A hangszeres szekcióval szemben az asztaloknál zenésztársak, Zaják, társa nélkül, Kiss Endre, Késmárky Szabolcs, beszivárog Almási Endre, másik két asztalnál képviselteti magát a Martinkó család. Kezdéskor idegen alig, csak drukkerek várakoznak a művelődési ház színháztermében. Igazából nem is csoda, hiszen a házi készítésű plakáton Dalai Dávid neve szerepel. No de ki ismeri e kies hazában ezt a nevet a zeneőrülteken kívül? Valljuk be, alig valaki. Pedig ha a szójátékot megfejtjük, a szereposztást felfedjük, máris sokaknál jön az „Aha!” – élmény.

A dobokat Szekeres Pisti püföli, a basszusgitár húrjait Farkas Csabi tépi, a szólógitár pedig Martinkó Tamás kezei közt sikít. De hová tűnt Dalai Dávid? Egyszerű a megfejtés, a zenekar neve egy aprócska szójáték, hiszen arra adták a fejüket, hogy David Bowie dalait dolgozzák fel. A repertoáron tehát David dalai. Vagy fordítva, Dalai Dávid? No ugye?!

Az adaptációk remekül sikerültek – erről tanúskodik az egyre bővülő közönség reakciója is – , bár a „többszínszemű” előadót szinte lehetetlen utánozni. Viszont a hangszeres feldolgozás szinte hibátlan. Amikor a kezdeti akusztikus felállásból Szekeres bekerül a bőrök mögé, Farkas pedig a hathúrost négyesre cseréli, egyenesen magával ragadó. A muzsika is, meg az a laza könnyedség, amivel elővezetik folyamatos bohóckodás közepette. Örömzenélnek, nekünk pedig öröm hallgatni.

Tamás még a kidolgozott szólók közben is alig mozdul az alapállásból, Csabi jellegzetesen hajlongva kaszál a gitárral, míg Pisti magába fordulva lüktet a zenével. Almási nem bírja ki, beszáll a buliba, kezdődik a „titánok összecsapása”, Tamás olyat sikál, hogy a funky arcok imába foglalják a nevét, Endi pedig megidézi Hendrix szellemét.

Két saját nóta – az egyik népdalfeldolgozás – után egy Galapagos „sláger”, majd pöttynyi Depeche Mode fantázia, önmagát gerjesztő visszhangszóló hívja a szünetet. Pár sörnyi pauza után a Bill Withers–féle Ain’t No Sunshine fantáziával indít az est második fellépője, a Lollipop.

Túl sok változás nincs a színpadon, Martinkó helyét Almási veszi át jellegzetes kalapjában, a dobok és a basszusgitár mögött marad minden a régiben. Egy dolog bizton kijelenthető, egyiküket sem zavarja a hangszer az átélésben. Endre lehajtott fejjel pofozza a húrokat, az sem zökkenti ki, hogy elszáll a pengetője, ugyanúgy folytatja, majd a Claptonba oltott Bob Marley feldolgozásnál már előkerül a másik pengető is. Persze a Lollipop „klasszik”, a Belgrád is elhangzik, hogy kiránduljunk kicsit az East és Varga János világába. Átruccanunk a Pink Floyd galaxisba, majd beszáll Zaják is hogy Dunaújvárost énekelje meg. Mi pedig várjuk az ismétlést.