Ez az a hely, amihez közünk van?

Ezért kerekednek fel emberek, családok, törzsek, nemzetek, ezért indulnak útnak milliók az ismeretlenbe a népvándorlások korától mindmostanáig.

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak munkára, ételre. Életre.

Nálunk, Magyarországon a legnagyobb mozdító erő még mindig a munka. A megélhetés. Ismerősöm is ezért jött el idáig az Alföldről. Dunaújvárosban munkát talált, családra lelt, barátokra, gyerekei vannak – mégsem érzi jól magát.

Azt mondja, itt valahogy ridegek az emberek. Az alföldiek közvetlenségéhez képest sokkal zárkózottabbak. Nem törődnek egymással. Szomszédok úgy mennek el a másik mellett az utcán, mintha soha nem találkoztak volna. Igazán ritka az olyan barát, akitől segítségre számíthat. Az Alföldön, mondja, ha bezár egy bolt, napokig beszélnek róla az emberek, keresik a tulajdonost, kérdezik: mi történt, miért, mit tehetnének, hogyan lesz ezután? Itt csendes kárörömmel sétálnak el a lehúzott roló előtt.

Érdekes, gondoltam, Béla ugyanazt éli, élte át nálunk, amit én, életem egy szakaszában egyre nyugatabbra vándorolva munka közben az országban. Magány, bezártság, merev távolságtartás, egyénre szabott börtön vett körül. Csak néha jelentett szabadulást a főváros, egy-egy napra: egy másik börtön, nagyobb terekkel, népesebb beszélővel, gazdagabb könyvtárral...

Mit élhetnek át azok, akik külföldre mennek a jobb élet reményéért? Akik már a nyelvet sem értik annyira, mint itthon? Ahol az marad az osztályrésze annak, aki még nem hagyta megkeseríteni magát, hogy ez az a hely, amihez köze van!

Egyszerre van jelen köztünk a széthullás és az összetartás. Sorsa válogatja, kinek melyikből jut több. De az biztos, hogy inkább csak nézői vagyunk e jelenségnek, mint alakítói.