Kelemen Marián Éva munkáról, családról, az alkotás folyamatáról

- Kislányka korában nem lehetett kicsavarni a kezéből az aszfaltkrétát és a gyurmát?

- Hát valahogy így, igen. Rengeteg színes ceruzám, zsírkrétám volt, bár abban az időben nem mindig lehetett hozzájutni. Voltak rettentő vastag kifestőkönyveim, amiket imádtam. Később, ha egy doboz festéket kaptam, akkor nem érdekelt semmi más, csak hogy mit lehet abból kihozni.

- Rettentő sok mindennel foglalkozik .

- A tanévben az iskola rendesen lefoglal. A művészeti tagozattal rengeteg a dolog. Egyedül én vagyok állandó művészetis tanár az iskolában, tehát a kiállításokat én rendezem. Márpedig havonta új tárlat nyílik. Nyáron van több időm kikapcsolni, a hétköznapi tevékenységektől eltávolodva, kicsit tisztább fejjel a saját dolgaimmal foglalkozni.

- Az elmúlt tizenöt évben nem volt túl sok kiállítása...

- Nem, nem. Képzelje el, ha jól emlékszem, tizenegy önálló tárlatot számoltam össze. Csak ebben az évben két egyéni kiállításom is volt.

- Honnan a vonzalma a múzeum iránt?

- Múzeumpedagógiát is végeztem. Megtetszett nagyon ez a szak az ELTE-n, és az iskolám is támogatott benne. Azért talán, mert akkor már eléggé messze voltam a Képzőművészeti Főiskolától, úgy éreztem, jó volna valami felfrissülés. Ebben volt természettudomány, művészettörténet, tehát sokoldalú volt maga a képzés. Szerintem ez vitt oda. Komoly feltöltődést jelentett számomra, hogy minden héten más múzeumban voltunk. Mindenhová bennfentesként kerülhettünk be, olyan terekbe is, ahová látogató nem mehet be. Izgalmas volt. Akkor nagyon fellendített. Szeretem, ha valami inspirál, ha sokféle inger ér.

- Hogyan tudják beosztani a műtermet otthon?

- A műtermet jobbára én használom. István az utóbbi időben főként plasztikákat, illetve nagyobb méretű festményeket készített. Mióta ő bitorolja a rácalmási lovardát, azóta afféle magán műtermévé vált. Csak néha fogad be engem is. A fiaimról a mellszobrokat ott készítettem, festettem is már ott egy sorozatot.

- Hogy látja, a helyén van a kortárs képzőművészet megítélése, pláne támogatása?

- Egyáltalán nem. Országos szinten vannak felkapott intézmények, amelyek nyilvánvalóan sokkal több pénzből gazdálkodnak, de kisebb vidéki városok szintjén nagyon kevés jut a kultúrának erre a szegmensére. Én ezen nem is csodálkozom nagyon. Középiskolai tanárként látom, mennyire kevés pénzből gazdálkodnak a családok, nincs pénz a kultúrára. A közalkalmazottakra és a kultúrára is mindig a legvégén, a maradékból jut. Sokkal több pénzt kellene ezekre áldozni.

- De ugye, nem ez az oka, hogy nem a művészetből akar megélni?

- A tanári pálya családi hagyomány, édesapám volt tanár. Ő noszogatott kicsit, mondván, hogy egy nőnek nagyon jó pálya ez. Nem is panaszkodom, hálás vagyok, hogy tanárként dolgozhatok. A gyerekeim is nagyban profitáltak ebből, sosem kellett nyáron kiadnom a kezem közül őket.

- Keveset alszik?

- Bizony van úgy, hogy reggeltől délután négyig egyfolytában órám van. Emellett végzős osztályom van, tehát a tanévbe nem nagyon fér bele más. Legfeljebb egy megkezdett munkát tudok folytatni. Ha már kitaláltam, és elindult, akkor az működik, akkor ki tud kapcsolni. Vagy pedig egy kis sport iskola után.

- Mit sportol?

- Volt egy testnevelés tanárunk, Markovics Mária, aki nagyon sokáig visszajárt hozzánk pedagógusoknak tornát tartani. Legalább tíz évig kitartottunk mellette.

- A babákkal milyen a viszonya?

- Mindig volt egy vonzalmam irántuk. Kislányként lehet, hogy sóvárogtam is bizonyos babák után, amiket nem biztos, hogy mindig megkaptam. Lehet, hogy ez a hiány az ok. Voltak babáim, de nem biztos, hogy mindig olyan, amilyet szerettem volna. Most, a diplomamunkám után készítettem babákat cserép fejjel, kézzel-lábbal, textil testtel. Varrtam nekik ruhákat. Valahogy úgy érzem, hogy ezáltal az ember lelket ad ezeknek az élettelen tárgyaknak.

- Ki valójában Kelemen Marián Éva? Pedagógus, képzőművész, anya ?

-  Azt gondolom, hogy elsősorban anya. Egész életemben a család volt mindig a legfontosabb, hogy az rendben legyen. Aztán talán tanár, merthogy ez végigvonult a pályafutásomon, és az utóbbi tíz, tizenöt évben pedig már a képzőművészet is egyre nagyobb szerepet nyer.