Neve összeforrt a várossal és a vasművel - Egy csésze kávé dr. Szabó Józseffel

- Valójában kitől kaptad a Dzsoni nevet?

- Apámtól, aztán ez a név végig kísért az iskolás, az egyetemi éveim alatt, valamint a sportban és a munkám során is.

- Ózdról indultál, Miskolcon diplomáztál és Dunaújvárosban kötöttél ki.

- Apám kohómérnökként acélgyártó volt Ózdon, majd ’53-ban népgazdasági érdekből Sztálinvárosba helyezték át a martinkemencék beüzemelése egyik irányítójának. Egy év múlva mi is követtük őt. Apám saját hivatása folytatóját látta bennem, kohómérnököt akart csinálni belőlem, ami végül is teljesült, öt szép esztendőt eltöltve Miskolcon. Menyasszonyom, későbbi feleségem józansága hatott rám, hogy ezt követően visszajöttem, vagyis visszajöttünk Dunaújvárosba.

- Pályád elején nem sokat időztél egy-egy pozícióban.

- Hatvannyolc augusztus elsején délután fél kettőkor kellet jelentkeznem Keményfi György műszakos üzemvezetőnél a pódiumsoron. Így kezdődött nekem a dunai vasműs életem. Az első munkahelyem gyakornokként az acélmű elegytere volt. Kaptam egy feladattervet, amelyben le volt írva, hogy milyen területeket kell megismernem. Végül a Tóth Gusztáv vezette szakmai bizottság előtt letéve az acélgyártó vizsgát, lettem még annak az évnek a decemberében művezető.

- Ilyen gyorsan letudtad ezt a gyakornoki időszakot?

- Még a sportból hoztam ezt a versenyszellemet. Az egyik lányom már megvolt, a másikkal pedig állapotos volt a feleségem, úgyhogy nekem volt ám „feszítő erő”, meg motiváció, hogy hajtsak. Amikor ’68-ban karácsonykor magamra hagytak a pódiumon a négy mélykemencével, mert a főnökeim elmentek a laborba ünnepet köszönteni, nem estem kétségbe, hanem nagy büszkeséggel, mint gyakornok három adagot lecsapoltam

- Ez volt a tűzkeresztség.

- Azt hiszem, lehet így is mondani. Valakinek a nevére ugyan, de nem selejtet, hanem acélt gyártottam.

- Kiváló szakemberekkel tudtál együtt dolgozni, kikre emlékszel vissza a legszívesebben?

- A magyar kohászatban a Dunai Vasmű mindig is a vezérhajó szerepét töltötte be, sok jó nyersvasgyártó, acélgyártó és tűzállós szakemberrel. Akkoriban ugyanis tudatos volt a szakember kiválasztás. Olyan emberek kerültek ide, mint Répási Gellért, mint Makrai Tibor, de sorolhatnám végig ától zéig az egész szakmai gárdát. Gépész vonalon a Bezdeg Karcsi bácsit, akinek a kisujjában volt az egész vasmű, vagy például a szállítói gyáregység emblematikus figuráját, Füzes Barnát. Amikor „összejöttem” velük egy-egy értekezleten, nekem nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy egy asztalnál ülhetek ezekkel az emberekkel és partnerként fogadtak és partnerként kezeltek, amikor már olyan beosztásban voltam. Jó ezekre a dolgokra visszaemlékezni!

- Részt vettél a folyamatos acélöntőmű, majd később a konverter telepítésében és beüzemelésében is.

- Az első nagy húzás akkoriban a martinkemencék oxigénes intenzifikálása volt, amelyben már benne voltam, majd úgy, ahogy említetted jött a folyamatos öntőmű.  Talán annak is köszönhetem, hogy ilyen hamar befutottam, mint első számú vezető az acélműben, mert a FAM összes előnyét, ami a termelésben jelentkezett, azt a műszakomon simán megvalósítottam. Aztán egyszercsak szóltak nekem, ha én ezt a műszakomban meg tudom csinálni, jó lenne, ha ezt mind a négy műszakon megtenném. „Csináltam 0-24-ben”, akkoriban elég zűrös dolgok voltak az acélmű életében, amikor is ’74-ben hívattak – nem szégyellem - a pártbizottságra. Nem sok gondolkodási időt kaptam, amikor is 29 évesen augusztus elsején az acélmű gyáregység vezetője lettem.

- Azóta sem volt ilyen fiatalon, ilyen beosztásban egyetlen vezető sem a vasműben. A konverteres beruházás már ebben a beosztásban talált.

- Az egésznek ’79-ben lettem a koordinátora. Az első kapavágástól ott voltam, majd ’82-ben leváltottak. A konverter ugyanis nem úgy indult, ahogy kellett volna, ezért „rámverték a balhét”. Gyakorlatilag a Szabó Ferenc és a Répási Gellért közötti harc áldozatává váltam. Majd az akkori vezérigazgató rájött, hogy hibázott, olyannyira, hogy ’84-ben már a teljes kohászati gyáregység vezetője lettem, a nagyolvasztóval, az acélművel, a tűzálló egységgel és a vertikumhoz tartozó karbantartással együtt. Aztán megint konfliktusba kerültem az akkori vezérrel. A konverterben ugyanis lebontattam az öntőpadot egy éjszaka, mert olyan magasan voltak az öntődaruk, hogy nem találták el a kokillákat, nemhogy a tölcsért. Locsoltuk szanaszét az acélt, ezért eldöntöttem, egy deka acélt nem öntünk kokillába, minden acélnak a FAM-ra kell mennie. Jött a Szabó, kalapját a földhöz csapva: „Kizavarom ezt a bolond őrültet még a vasműből is! Hogy merte lebontani az öntőpadot az acélnak országában?” Szabó elvtárs, ne haragudjon, válaszoltam neki, az országnak jó(!) acélra van szüksége, nem acélra! ’87-ben kinevezett termelési főmérnöknek, ’88-ban én lettem a műszaki igazgató.

- Már műszaki igazgatóként érted meg a vasmű gazdasági társasággá alakulását.

- Az egyik vezérigazgatói tanácsülésen, ’91-ben bejelentették, hogy létrehozzák a kokszolót, nagyolvasztót, acélművet, meleg- és hideghengerműveket, a szállító gyáregységet, valamint a kikötőt magába foglaló Dunaferr Acélművek Kft.-t, amelynek akkor pályázat útján lettem a vezetője, olyan bíráló bizottsági tagok ajánlásával, mint Sziklavári János, Szőke István és Répási Gellért. Az 5.600 fős cég vezetésében teljes önállóságot kaptam, és magam választhattam meg közvetlen munkatársaimat is.

- A gazdasági társaságok megalakulása után három évvel jött a vagyonkezelés, az Acél XXI. Mi volt a konstrukció?

- Nem a Dunaferr-ben találtuk ki ezt a megoldást, hogy vagyonkezelés, hanem az akkori ÁPV Rt.-ben. Azt is meghatározták, hogy aztide egy olyan szűk réteg kerüljön be, akik abban az időszakban vezető pozíciókban voltak, talán még a névsorban is megegyeztek. Akkor én egyedüliként nem akartam ebben részt venni. aztán az egyik „fabulusom” mégis rábeszélt.

- A vagyonkezelést épp azért találták ki, hogy a cég ne kerüljön „idegen” kézbe. Aztán a kétezres évek elején mégis jött a privatizáció.

-  Nagyon sok ember, nagyon sokféleképpen érintett ebben a dologban, ezért sokféle vélemény is alakult ki. Éppen ezért én csak a saját érzéseimet tudom megfogalmazni. A mai napig azt mondom, hogy ez a fajta privatizáció egy sikertelen, rosszul előkészített, elhamarkodott, spekulatív privatizáció volt, amelynek a célját a mai napig nem értem. Azért nem, mert a Dunaferr addig egy viszonylag jól működő cég volt, amelynek termékei eladhatóak voltak a világpiacon. Ez a vertikum működött, megvolt a piaca, a termékszerkezete, a termelési struktúrája, tehát minden adott volt ahhoz, hogy hosszú távon egy eredményes, jól működő cég lehessen. Egy kis szerepem talán nekem is volt abban, hogy eredményesek voltunk, mert mi 1988-tól az összes megtermelt acélt folyamatosan öntött bugává tettük. Akkoriba ez az arány Nyugat-Németországban például 70 % volt.

- Sőt a Dunaferr ukrán tulajdonosa is csak 2005-ben indította el az első FAM-ját Alcsevszkben.

- Nekünk egyedül az alapanyag ellátás volt egy kicsit „kritikus útvonal”, de az is megoldott volt. Nem értettem azt az elhamarkodott döntést a vételár kialakítása tekintetében, hiszen az állami rész négyszázharminc milliót, míg az önkormányzati 15%(a tőkeemelés után cca. 5% - a szerk.) pedig másfél milliárdot ért. Ilyenkor mindig megszólalnak olyanok, akik azt kérdezik, mennyi volt az adóssága a vasműnek. Nem volt kétes adóssága a cégnek, hitelekből finanszírozta a termelést, forráshiánya volt, de mindig időben tudott fizetni. Erre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy „Surányi Györgytől kezdve mindenki sorban állt a vasmű kapuja előtt”, hogy hitelt adhasson. Ha mi letettük volna valamilyen módon egy összegben a tartozást, akkor a bankok „visszanyomták” volna azokat a forrásokat, mert különben nem lett volna hasznuk. A másik, amit nem értek a mai napig, az pedig a privatizáció lebonyolítására kiválasztott célszemély.

- A privatizációval lezárult az aktív pályafutásod a vasműben. Nem ilyen búcsúra számítottál

- Beszéljünk őszintén erről. Megalázó, szégyenteljes utolsó két év az, amit a vasműben töltöttem 2006. december 2-i nyugdíjazásomig, mint vezérigazgatói szaktanácsadó, akitől sohasem kértek szaktanácsot. Kétszer beszélgettem ezalatt az idő alatt Hónig Péter vezérigazgatóval, akinek annyi kérdése volt, hogy honnan tudom én ezt. Nos, ilyen emberre bízták a privatizációt. Több, mint negyvennégy évet igazoltak vissza a nyugdíjazásomkor. A mai napig, ha nekem valamilyen rossz szájízem támad a pályafutásommal kapcsolatban, akkor az, hogy ez így zárult le. Egy nagyon aktív üzleti és társadalmi élettel teli életpályát nem így szoktak lezárni tőlünk nyugatra és keletre sem. Ezzel együtt nincs bennem keserűség, mert sok mindenben kárpótolt engem az élet.

- Ezután vezető szerepet kaptál a város vagyonkezelő társaságában. Irányítottál ennél már nagyobb céget is.

- 2007 májusától egy kis megszakítással 2011 decemberéig irányítottam a DVG Zrt.-t, amely a maga volumenével nem volt egy átláthatatlan feladat számomra az acélművek után. Persze a maga buktatóival, „kis játékaival” együtt megörököltem én a jót is, meg a rosszat is.

- A sport meghatározó volt az életedben.

- Gyerekkorom óta sportoltam, úsztam, atletizáltam, kézilabdáztam, fociztam. 1982-ben 38 évesen pedig a Dunaújvárosi Kohász Sportegyesület társadalmi elnöke lettem.  A pártbizottságra hívattak be, hogy vállaljam el. Akkor ugyanis épp mélyrepülésben volt a labdarúgás, és az én dolgom lett annak a rendbetétele. Rövid idő alatt vissza kellett vinni a csapatot az első osztályba. Rettenetes elánnal csináltam, a családi élet, a gyereknevelés, a saját egészségem rovására. Odahaza sajnos keveset tartózkodtam és ezt megsínylette a családi életem. A legtöbb teher a feleségemre hárult. Két lányunkat tisztességgel felnevelve huszonnyolc évi házasság után váltunk szét. Szerintem ez az időszak azért jó házasság volt a magam hülyeségeivel persze.

- Elindult a város a „Nemzet Sportvárosa” cím felé.

- Elmondtam az egyesület elnökségének, hogy ezt a középszerűséget nem nekem találták ki, ebből a szürkeségből én ki akarok törni és csináljunk bajnokcsapatokat. A jégkorong és a női kézilabda jött akkor szóba. És lám ’ 96-ban a Kercsó féle hokicsapat magyar bajnok lett a Fradival szemben. Amikor idehaza játszottunk, a közönség azt skandálta, hogy: „Fed-jük be! A jég-pá-lyát!” És ’97 decemberére az is meglett. Aztán egy nagyszerű női kézilabda csapat is született, amely ’99-ben Bajnokok Ligája győztes lett a korábbi KEK és EHF győzelmek után. A 2000-es Sydney Olimpián hét Dunaferr játékos szerepelt, a döntőben is hat játszott. Amíg ők a pályán voltak jelentősen vezettünk, de a végére az akkori szövetségi kapitány másokat is becserélt, és oda lett a történelmi lehetőség.

- Az ezredfordulóra már öt csapatsportágban is magyar bajnokot adott Dunaújváros.

- Szép eredményeink voltak. Arra, hogy a futballcsapat Egervári Sándor vezetésével 2000-ben bajnok lett, amit a női kézilabda válogatott, tele dunaferres csapattagokkal elért, azokra az eredményekre ma is büszkék lehetünk. Az egy éven belül elért hazai bajnoki és kupa, valamint az európai kupagyőzelem és a Szuper Kupa elhódítása más sportágakban sem egyszerű feladat. Magyar bajnok lett a férfi kézilabda és röplabda csapat is, és természetesen a sportegyesület egyéni sikereit is ide sorolom. Abban az időszakban öt bajnokcsapata volt Dunaújvárosnak. Amíg itt dolgoztak öt edző kapta meg kiváló és eredményes munkája elismeréséül a mesteredzői címet. Ők Kercsó Árpád, Perjámosi Sándorné, Egervári Sándor, Zsiga Gyula és Limperger István. Gondold el, egy vidéki egyesületből öt mesteredző nőtt ki.

- Nagy zsugás voltál.

- A csak voltam nem jó kifejezés, mert mindig is voltam, vagyok és leszek is, amíg élek. A játék, a humor, a sport és a nők eddig sem maradtak ki az életemből és ezután sem fognak. Ezt én nem szégyellem, mert ez így kerek, így teljes. Eredményekkel, eredménytelenségekkel, sikerekkel, sikertelenségekkel, boldogan, boldogtalanul, de ez végül „mégiscsak a te életed”.

- Hogyan éled napjaid?

- Hivatásos szülő lettem, jóval több időt töltök ma a fiammal, mint azt korábban a lányaim esetében tettem. Reggel én viszem iskolába, én is hozom el, utána különórára, edzésre megyünk. Most éppen focizik, de korábban jégkorongozott. Az utóbbi két hónapot kivéve együtt is tanultunk öt és fél évet, most már egyedül tanul. Ő nagyon leköti az időmet. Aztán a két egyetemi, még ma is meglévő baráti kapcsolatom is megvan, gyakran összejövünk, tudunk egymás sikereiről, bajairól, egymás betegségeiről, sokszor „egymást gyógyítjuk”. Itt a városban, ha nem is a barátok, de az ismerősök megmaradtak. Heti rendszerességgel összejárunk. Aztán van egy úgynevezett menedzser klubunk is, Tenyér Misi vezetésével, velük is negyedévente találkozunk. A legjobb azonban mégiscsak az, amikor az egész család együtt van öt unoka és a három gyerek. Ráadásul a legkisebb gyermekem és a legkisebb unokám egyidősek, mindketten a Móriczba járnak, egy évfolyamra. Ezek a dolgok azok, amik feldobják az ember életét.