A sárbogárdi csoda esete

Az alig tizenháromezer ember lakta Sárbogárdot legalább egy napig nagyon irigyelte New York, London, Milánó, Tokió, Melbourne minden koncertlátogatója. Két akkora sztár lépett ugyanis színpadra e sárvidéki kisvárosban, akik a Carnegie Hallban vagy a Covent Gardenben is mindent visznek! Baráti Kristóf hegedű- és Várdai István csellóművész közönsége (ahogyan a lapunkban megjelent Gál Sándor jegyezte kitűnő tudósítás is jelezte) zsúfolásig megtöltötte a helyi művelődési ház háromszáz személyes nagytermét. Olyannyira, hogy a jegyvásárlások szerint legalább négyszázötvenen szorongtak ott: csak hallják a két ifjú magyar zsenit! De ha két vagy három koncertet tartottak volna, azokra is simán megtelik a nézőtér. A rendező (és Haydn Harmonie Messe című művét zenekarkísérettel előadó) Bogárd-Dal Zenei Egyesület támogatói jegyeket árult, az árusoknál érdeklődő hoppon maradottak legalább kétszer annyian voltak, mint ahányan befértek az előadásra.

Láttuk a termet: korrekt, bár kicsiny színpad és nézőtér, egyszerre hasonlít a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházra és a Dózsa Filmszínházra. Abban is, hogy a nézőtér első sora és a színpad között talán ha kétméteres távolság van.

- A művész szinte a közönség lélegzetvételét is hallja! - mondja a helyszínről Szabados Tamás, az egyesület (minden szervező munkát magára vállaló) elnöke. - S ez nagy különbség például a Carnegie Hallhoz viszonyítva, ahol akár húsz-harminc métert is kitesz ez a távolság.

- Kristóf és István nagyon élvezik ezt a közelséget, azt, hogy szinte együtt lélegzenek a hallgatósággal, akik minden bravúrjukra azonnal és elragadtatottan reagálnak! - mondja a sárbogárdi zenei élet egyik megalapozója, a helyi kórus karnagya, Huszics Vendelné Fülöp Erzsébet.

Ő csak tudja! Egyrészt nagyon együtt él a közönséggel, amelynek többsége tanítvány volt, nála vagy férjénél, az általános iskola zenei tagozatán és a gimnáziumban. (Az iskola zenei tagozatán elmaradhatatlan tanár- és munkatársa volt Huszicsnének Tóth Gyuláné Szabó Éva.) Sok zenei tagozatos kórustag is lett, vagy a magyar zenei élet más színtéren meghatározó alakjává vált hogy csak Lendvai Györgyöt, a MÁV Szimfonikusok ügyvezető igazgatóját említsem. Másrészt Huszicsné, azaz Zsike, ahogyan szerettei szólítják, a méltán világsztárnak számító, Kossuth- és egyéb díjas fellépő művészeket is, hm, elég jól ismeri.

Várdai István például az unokája.

Baráti Kristóf pedig az unoka legjobb barátja.

Akárhonnan is kezdjük felfejteni e kisebbfajta (?) sárbogárdi csoda titkát, mindenfelől a kórusmozgalomhoz jutunk. A Huszics-házaspár 1959-ben érkezett Sárbogárdra a szegedi tanárképző főiskoláról, ahol az utolsó évfolyam tavaszi szünetében házasodtak össze. Rögtön nekiálltak kórusokat szervezni. Volt, hogy egy időben nyolcvantagú, kitűnő kórus működött a zenei általánosban, és hatvantagú, nem kevésbé jó kórus a gimnáziumban. (Elvégre Sárbogárd járási székhely is volt, bírósággal és gimnáziummal!)

Márpedig sok évtizednyi komoly, zenei munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Kéthónapos nyári szünettől eltekintve minden héten kétszer másfél órányi énekkari próba van, plusz a fellépések, utazások: ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Van olyan kórustag, aki folyamatos váltóműszakban dolgozik Fehérváron, de ha elmarad egy próbáról, akkor elmegy Huszicsnéhoz (azaz: Zsikéhez) és ott, a lakásán pótolja a tanultakat.

Az ügynek (az Ügynek!) más hozadéka is van. A most hatvanegy-kétévesnek kinéző, nem csak változatlanul szép, hanem kikezdhetetlen belső harmóniát is sugárzó Zsike azt mondja: a kórusban olyan emberek kötnek örök barátságot, mondjuk a gyógyszerész a karbantartóval, a redőnyszerelő a tanárral, akik a kórus nélkül aligha találkoznának, de biztosan nem kötődnének egymáshoz. Van olyan mezőgazdasági vállalkozó a kisvárosban, aki a legutóbbi koncertre megvette magának és családjának az ötezer forintos támogatói jegyet valamint minden munkásának is vett egy-egy ezer forintos jegyet. S a munkások el is mentek a koncertre! Továbbá: rendszeresen felkeresik a helyi vállalkozókat, hogy támogatnák-e a kórust? Támogatják. Akit pedig véletlenül kihagytak, elfogódva érdeklődik, hogy elfogadnak-e tőle is egy kis támogatást?

Elfogadnak...

2010 márciusában Taszáron, egy kórustalálkozón megkérdezték akkori Huszics Vendel kórusvezetőt, hogy hogyan is lehetséges egy ilyen eldugott kisvárosban, mint Sárbogárd (amely a Tamási, Sárbogárd, Simontornya között elterülő Bermuda-háromszög oszlopos tagja) pezsgő zenei életet, komoly kulturális hátteret feltételező remek kórust csinálni?

Olyan ez, mint az angol gyep, hangzott a kimértnek tűnő, ám valójában boldog és büszke válasz. Annyi az egész, hogy évtizedekig kell ápolni...

S valóban: milyen egyszerű! Legalábbis annak látszik.

Arról, hogy ez mennyi, a szó minden értelmében vett törődést, odafigyelést, energiát, önfeláldozást igényel, mindent elárul, hogy a taszári koncert másnapján, még reggel Huszics Vendel rosszul lett, összeesett, és a rohammentő már nem ért be vele életében a fehérvári kórházba.

Hetvenkét évesen (mi más?) a szíve vitte el.

A következő napokban egymásnak adták a kilincset özvegyénél a később Huszics Vendelről elnevezett sárbogárdi kórus tagjai. Akadt, aki fogadkozott: ha valaki szóba hozza, hogy ma próba van, azt megölöm!

Próbanap volt, hétfő lévén.

Megtartották.

Ölés nem esett. Könny igen.

Azóta az alapító karnagy özvegye vezeti a kórust. Ötvenedik éve énekelnek együtt.

Ez már angol gyepben is nagyon jó!

Ha Sárbogárdon komolyzenéről beszélnek, azt sokan értik. Várdai jön? Barátival? Ott a helyünk!

Milyen kár, hogy ez már nem lesz sokáig így. Huszonéve megszüntették a zenei tagozatos általános iskolát a kisvárosban. Azóta mind kevesebben jelentkeznek a kórusba. A művelődési ház nagytermét még megtöltik, s négyszer-ötször kell ráadást játszaniuk a világhírű művészeknek, rockkoncerthez illő vastaps, elragadtatott fütty, dobogás és hangorkán közepette.

Ám valószínűleg a kórus is eltávozik majd Zsikével, ha egyszer, ne adj isten... Ami mégis csak, ugye. Hiszen hiába néz ki hatvankettőnek, a valóságban hetvennyolc éves!

S azután?

Addig élvezzük ki, amit zenéből, életből, művészetből, közösségből lehetséges.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de úgy vélem, hogy e fantasztikus sárbogárdi kultúrsikerhez Sárbogárdra is szükség volt. Az elkötelezett, művelt, kiváló szakemberek mellett egy kultúrára igenis kiéhezett, azt eldugottságával is védelmező kisvárosra.

Közösségére.