Színpadon a filmbenfilm

Nagyon tudhatta Pelsőczy Réka, hogy mit és hogyan akar, különben nem valószínű, hogy megkísértette volna a lehetetlent, hogy a filmtörténet nagy klasszikusát, a Római vakációt színpadra állítsa, melynek világsikerét olyan ikonikus színészóriások garantálták, mint Audrey Hepburn és Gregory Peck. Kinek jutna eszébe, hogy megpróbálja behelyettesíteni a törékeny finomságáról, másokkal össze nem hasonlítható kisugárzásáról ezer közül is felismerhető színésznőt, aki már első filmjében is ekkora sikert ért el méltán? Ki venné a bátorságot, hogy végig castingolja a magyar művészközösséget, hogy találjon az Oscar-díjas sármőrhöz mérhető figurát? Épeszű rendező, producer aligha.

Pelsőczy Réka nem is erre vállalkozott. Jó érzékkel felismerte, hogy bár a remake reménytelen vállalkozás lenne, azért a film sikere segíthet, hogy a nem túl erős forgatókönyv másik erényét kiaknázza, jelesül a minőségi szórakoztatást célozva meg, kódolja a sikert egy Cole Porter dalaival teletűzdelt zenés előadásban. A recept roppant egyszerű, mint a nagy dolgoknál általában, egy kerettörténetbe burkolja a film sztoriját, ezzel megúszva, hogy a néző óhatatlanul kutasson elméjében, összehasonlítást keresve. Nézőtér nyitáskor a Cinecitta filmgyár kulisszái közé érkezünk, a reflektorok, ügyelőpult, a díszletvászon visszájának világába. Hamarosan kezdődik a próba, ahol a Római vakáció felvételeinek előkészületei folynak éppen. A rendező (Márton András) időnként instrukciókat ad, újrajátszatja a jelenetet, a színészek kérdeznek, próbálkoznak, néha kiesnek a szerepből. Pillanatokon belül elfelejtjük, hogy forgatáson járunk, csak a kerettörténetbe ágyazott mese szálán futunk tovább. Ott, ahol a trónörökös Anna hercegnőnek (Balla Eszter) elege van már a protokollból, leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy egy napig azt csináljon, amihez épp kedve van.

Ebben valamelyest segítené harsány nevelőnője (Hernádi Judit), ám a kimerültségtől hisztériás rohamot kapó hercegnő injekciós lenyugtatása túl jól sikerül, így az kábultan szökik meg a palotából, hogy egy római park padján alva rátaláljon Joe Bradley (Fekete Ernő), amerikai újságíró, és kényszerűen aprócska lakásába szállítsa, mit sem tudva kilétéről. Miután kiderül számára, kivel van dolga, óriási sztorit szagolva kalandozásra hívja a trónörököst Rómába, ahol minden lépésüket dokumentálja cigarettatárcába rejtett fényképezőgépével kollégája, Irving Radovich (Szikszai Rémusz) fotóriporter, a beígért ötezer dolláros sikerdíj reményében. A kalandozás végén persze egymásba szeretnek, s a lecsúszott újságíró végül inkább hagyja veszni a bombasztorit, mintsem ártson szerelmének.

Az előadás sikeréhez nagyban hozzájárul Kalmár Bence remekül variálható, a filmgyár hangulatát visszaadó díszlete, Fejes Kitty egyszerű, de látványos koreográfiái, és Tihanyi Ildikó stílusos, ám néha harsány jelmeze, de leginkább a Cole Porter - dalokat élőben kísérő Puskás Péter hangulatteremtő zenéje. A kifejezetten könnyed megközelítésű rendezés sikerre juttatásában komoly szerepe van a szereplőknek is. Balla Eszter bájos, kicsit harsány csitrije szerethetővé teszi a figurát, Fekete Ernő lump újságírójának karakterével bármikor találkozhatnánk a pesti utcán, Hernádi Judit rendezőfeleség - nevelőnő figurája bár összefolyik kissé, de a ziccerek ellenére sem esik túlzásba, Szikszai Rémusz csetlő - botló fotográfusa is éppen a túlzó karakterformálás határán marad, Cseh Judit a szerepért mindenre hajlandó színésznője bár kissé szélsőséges eszközökkel manipulál, mégsem lóg bántóan ki a stílusból.

Akit viszont feltétlen ki kell emelni, az az előadás folyamán számtalan szerepben számtalan remek karakteralakítást nyújtó Nagy Dániel Viktor, akinek nevét érdemes lesz megjegyeznünk. Akár prózában, akár énekben nyilvánul meg, remek alakítást nyújt, nem esve áldozatul az olyan olcsó sikert kínáló túlzásoknak, amilyet a saját neméhez vonzódó stylist figurája kínál.Mivel az előadás még hosszú sikerszériát ígér, nyugodt szívvel ajánlható még a vájtfülű színházértőknek is, pláne a felhőtlen szórakozásra vágyóknak.