Két szovjet és három amerikai közös repülése

Második osztályos voltam, amikor 1976 áprilisában egynapos szünet volt az iskolában. Anyukám valamilyen továbbképzésen volt Balatonkenesén, így kettesben voltam otthon apukámmal. Ő dolgozott, ezért kézenfekvő volt, hogy a szünet napját a napköziben fogom tölteni. Reggel az iskolai ruhámat vettem volna fel, de meglepetésemre apukám másik, ünnepibb ruhát adott rám, amit egy kicsit furcsálltam is.

A kiállítás

Aztán elindultunk az iskola felé, és azt mondta, hogy nem a napközibe megyünk, hanem egy kicsit messzebb. Két órával később a Munkásmozgalmi Múzeum (napjainkban Magyar Nemzeti Galéria A épületnek hívott) kiállítótermébe léptünk be, ahol a Gagarin űrutazásának 15. évfordulója alkalmából nyílt űrhajózási kiállítást néztük meg. Magukkal ragadó képek, makettek, filmek és egy mozgó dioráma mutatta be az űrkutatás addigi eredményeit. A kiállítás egyik legérdekesebb része a Szojuz-Apollo közös űrrepülést bemutató anyag volt. (1975. július 15–24. között került sor a szovjet–amerikai programra, amelyen amerikai részről Thomas P. Stafford, Vance D. Brand és Deke Slayton, szovjet részről pedig Alekszej Leonov és Valerij Kubászov vett részt.) A két akkori nagyhatalom közös repülése csodaszámba ment, és egy békésebb világ reményét jelentette a hidegháború idején.

A Hadtörténeti Múzeum

Kicsivel több mint négy évvel később, egészen pontosan 1980. június 18-án, anyukámmal Budapestre utaztam, hogy együtt nézzük meg a Hadtörténeti Múzeum állandó kiállítását. (Sok év távlatából is nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy szinte mindegyik iskolai szünetbe beiktattak egy budapesti kirándulást, amelynek keretében abba a múzeumba vittek el, amelyiket választottam. E kirándulásoknak köszönhetően lettem törzsvendége a Közlekedési Múzeumnak, mert oda szerettem a legjobban járni.) A múzeumba lépve zárt pénztárt találtunk, és egy kicsit szomorúak is voltunk, de az egyik teremőr hozzánk lépett, és azt mondta, hogy nem fogjuk megbánni, ha várunk egy kicsit. Telt-múlt az idő, és a Hadtörténeti Múzeum előtt egyre nagyobb lett nyüzsgés, majd egyszer csak megjelent Farkas Bertalan és Valerij Kubászov, a kor ünnepelt két hőse. Kisgyerekként hatalmas élmény volt közelről látni a világűrből tizenöt nappal korábban visszatért űrhajósokat.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert nálam volt a pár nappal korábban apukámtól kapott Szmena 8M fényképezőgép, benne az első tekercs fekete-fehér filmmel. A két űrhajósról készített fotók lettek életem első, saját fényképei. A magyar–szovjet űrrepülésről szóló plakátokkal tele volt az ország, amelyekből egyet sikerült megszereznem. A darabokra vágott plakátot albumba ragasztottam, és ma is őrzöm. Évekkel később egy közönségtalálkozón Farkas Bertalan aláírta a róla készült képemet, amire nagyon büszke vagyok.

Oakland

Idővel felnőttem, és ha nem is napi szinten, de követtem az űrhajózásról szóló híreket, az internet korszakában pedig sok filmet néztem meg a legemlékezetesebb űrutazásokról. Ötvenéves fejjel 2018 novemberében egy Oaklandban álló múzeumként üzemelő repülőgép-hordozó hajón állva megelevenedett előttem az emberiség számomra legnagyobb teljesítménye, a holdra szállás. Amikor 1969. július 24-én a Csendes-óceánban landolt az Apollo-11 leszálló egysége, a CV-12 USS Hornet vette fedélzetére a legénység tagjait.

Ezen a hajón tette meg első lépéseit a holdutazásról visszatért Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins. Igazi történelmi helyszín, nagy idők, nagy tanúja. A hajón lévő karantén-konténerben tartózkodó űrhajósokat Richard Nixon amerikai elnök köszöntötte. A Hornet később Pearl Harbourba szállította a hősöket, akiket onnan karanténjükkel együtt egy teherszállító katonai repülőgép vitt a houstoni Lunar Receiving Laboratory-ba. A hatalmas hajó meglátogatása életem egyik legnagyobb élménye. Az 1942-ben épült, 266 méter hosszú és 24 580 tonna tömegű hajó 1943 és 1970 között járta a világ tengereit. Ismertségét az Apollo 11 és 12 űrhajósai fedélzetre vételének köszönheti. A hajón kiállított karanténban az Apollo 14 legénysége (Alan Shepard, Stuart Allen Roosa, Edgar Mitchell) töltött néhány napot a Holdról való visszaérkezése után. A konténer asztalán jól olvashatóan fekszik a 2016-ban elhunyt Edgar Mitchell (a Holdon járt hatodik) űrhajós köszönőlevele és aláírása. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy az Apollo 14 legénységét nem a Hornet, hanem a USS New Orleans vette fedélzetére 1971. február 9-én. Apró érdekessége az anyahajón történt látogatásomnak, hogy az idegenvezetőnk egy magyar származású, korábban a Horneten szolgált veterán volt.

California Science Center

A Hornet meglátogatása után két nappal célirányosan mentem el a Los Angeles-i California Science Centerbe, hogy megnézhessem az ott kiállított Endeavour űrsiklót. A négydolláros belépőért cserébe fantasztikus kiállítást láthattam. Amikor a kiállítás elején egy háromszemélyes űrkapszula mellett állva elolvastam a kiírását, hirtelen megelevenedett korábbi gyerekkori emlékem. A kiállított darab ugyanis nem volt más, mint a Szojuz–Apollo űrpáros amerikai részének Földre visszatért leszálló egysége. A repülési és űrhajózási kiállítás csúcspontja az Endeavour űr­sikló volt.

Egy harmincöt évvel ezelőtti januári napon sokkoló képsorokat tettek közzé a világ televíziós társaságai a másodikként megépült Challenger űrrepülőgép start utáni katasztrófájáról. A szomorú eseményt követően több mint két és féléves repülési szünet következett az űr­sikló programban. A Challenger pótlására építette meg a NASA az Endeavour űrsiklót, amely 1992. május 7-én indult első küldetésére, amit még további huszonnégy követett. Az összesen öt megépült űrsiklóból kettő (Challenger, Columbia) katasztrófa során elpusztult. A három megmaradt űrsikló közül az Atlantis a floridai Kennedy Űrközpontban, a washingtoni Udvar-Hazy Centerben, az Endeavour pedig a Los Angeles-i California Science Centerben van kiállítva. Külső méreteit tekintve egy űrrepülőgép nem nagyobb, mint egy Airbus A-320-as utasszállító repülőgép. Egy ilyen szerkezet mellett állva az ember azonkívül, hogy elképed, elgondolkodik és meghatódik, tisztelettel gondol azokra a tudósokra, mérnökökre és szerelőkre, akik ezt megtervezték, legyártották és üzemeltették.

A Challenger pótlására építette meg a NASA az Endeavour űrsiklót

Mindig elképedek, amikor arra gondolok, hogy a Wright testvérek első, 1903-as felszállása és Neil Arms­trong 1969-es Holdra lépése között csak hatvanhat esztendő telt el. Újabb ötvennégy évvel később pedig már a Marson szállt fel egy emberek által tervezett, a Földről irányított repülőeszköz. Egészen elképesztő a fejlődés! Vajon hány esztendőre lesz szüksége az emberiségnek, hogy a Hold után egy újabb égitestre tegye a lábát?