2021.12.05. 15:30
Egy kis ország a Perzsa-öböl, más néven az Arab-öböl partján
Bajorországi éveim egyik legnagyobb és legmélyebb hatású élménye a Münchentől délkeleti irányban háromezer-nyolcszáz kilométerre fekvő, Magyarországnál területre négyszer, lakosszámra pedig kétszer kisebb Kuvaitba való utazás volt. Őszintén szólva nem úgy nőttem fel, hogy valaha el fogok jutni a kis emírségbe, amelyről kisgyerekként csak annyit tudtam, hogy hazánktól messze van, nagyon gazdag, és a Malév 1979-től a nyolcvanas évek végéig repült oda rendszeresen.
Kuvait – Szentgyörgyi Dezső barátomnak köszönhetően négy esztendővel ezelőtt tölthettem el öt napot a keleti országban. Dezsőhöz évtizedes barátság fűz, és róla tudni kell, hogy annak a Vitéz Szentgyörgyi Dezsőnek az unokája, aki a 29 igazolt légi győzelmével a II. világháború legeredményesebb magyar vadászpilótája volt, és aki ötven évvel ezelőtt Koppenhágában zuhant le egy addig alig ismert időjárási jelenség miatt, és akinek a nevét a kecskeméti légibázis viseli. Dezső hosszú évekig a kuvaiti állami légitársaság pilótájaként Airbus 320-as és 330-as gépekkel repült, s egyik legszebb közös élményünk volt, amikor Münchenben az ő gépét szolgáltam ki. Egy bajorországi beszélgetésünk során vetődött fel, hogy lehetséges munkavállalás miatt nézzünk ki az arab országba. A légiiparban ott sokkal jobb fizetések vannak, mint Európa nyugati felében.
2017-ben egy októberi napon ültünk fel a török Pegazus Airlines München–Isztambul-járatára. Két és fél órával később már a korábbi török főváros, Sabiha Gökçenről (Kemal Atatürk nevelt lányáról, az első török női pilótáról) elnevezett repülőtéren ölelhettem magamhoz a Budapestről éppen megérkezett Gábor fiamat. Néhány óra pihenést követően pedig indultunk is tovább Kuvaitba. Törökország keleti része, majd Irak iráni határa felett elrepülve bő három és fél órás utazást követően érkeztünk meg Kuvaitba. Az utazás során számtalan égő olajfáklya fényét lehetett látni olyan területek felett, ahol 1980 és ´88 között zajlott az Irak–Irán háború.
Az éjszaka ellenére hőség és magas páratartalom fogadott bennünket. A reptérről a városba tartó kivilágított utak mentén mecsetek, lakóépületek és bevásárlóközpontok váltották egymást.
Utóbbiakon arab és angol nyelvű feliratokat lehetett olvasni. Egy másik, a miénkkel nehezen összehasonlítható civilizációba csöppentünk bele, ahol szigorú, de tiszta és világos szabályok mentén élték életüket a helyiek és az őket kiszolgáló külföldiek. Utóbbiak aránya igen magas, egészen pontosan 69%, és főleg indiaiakból, egyiptomiakból, pakisztániakból, szíriaiakból, palesztinokból és filippínókból áll. A Kuvaitban élő külföldiek addig tartózkodhatnak az országban, amíg van munkahelyük. Munkanélkülivé válást követően két-három hónapjuk van arra, hogy elhagyják az országot.
Kuvait érdekessége, hogy – szemben például az Egyesült Arab Emirátusokkal – nem nyitott a tömegturizmusra, nincsenek különösebb turistalátványosságai, és nem fogad szervezett turistacsoportokat. Ez alól kivétel az 1979-ben átadott svéd tervezésű és jugoszláv vállalatok által épített, 187 méter magas Kuvait-tornyok, amelyekben víztorony és étterem is üzemel. Az olajából jól megélő Kuvaitnak nincs szüksége a turistákra, ellenben szívesen lát jól képzett külföldi szakembereket olyan területeken, ahol nincs elég hazai. Szintén érdekessége e kis országnak, hogy a hidegháború idején egyetlen öböl menti országként diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn hazánkkal. Utóbbira utal, hogy itt-ott látható egy-egy GANZ transzformátor.
Az ottani október végi időben nagy élményt jelentett a halpiac meglátogatása, amelynek teraszáról remek kilátás nyílt az öbölre. A partján halászhajókat, távolabb, az olajkikötőben óriási tankerhajókat láttunk. Egy-egy olajszállító hajó feltöltése általában egy napot vesz igénybe, aztán rakományával a hasában elindul a világ másik szegletében lévő célállomására.
Szintén emlékezetes része volt vizitünknek az I. öbölháborúnak (1990. augusztus 2. – 1991. február 28.) emléket állító park felkeresése, ahol az iraki hadseregtől zsákmányolt, sivatagi barnára festett, szovjet gyártású T–55-ös tank van kiállítva.
Ha az ember Kuvaitban jár, nem hagyhatja ki a sivatagot sem, amelyből ott bőven van. Tevefarm, homok és eldobott, homok által lekoptatott tárgyak jellemzik a kietlen tájat. Számunkra nehezen fogható fel, hogy e kicsi országnak nincs egyetlen egy tava és folyója sem. A sivatagon kívül csak tengerparttal rendelkezik. A kicsi, de gazdag ország polgárai szeretnek vásárolni, és szenvedélyüknek plázákban, vagy ahogy nevezik, „mall”-okban hódolhatnak. E bevásárlóközpontok annyiban különböznek a nálunk megszokottaktól, hogy nagyobb, minőségibb és drágább termékeket árulnak. Nagyot dobbant a szívem, amikor egy élelmiszerrészlegben magyar termékkel, Hajdú sajttal találkoztam…
Mivel Kuvait muszlim ország, összesen 1487 mecset áll a hívő muzulmánok részére, hogy vallásukat gyakorolhassák. Ezek közül a negyvenezer négyzetméteres Nagy Mecset a legnagyobb, amelyet 1986-ban adtak át. A Nagy Mecset nemzetközi együttműködésben készült: az ólomüveg ablakok Franciaországból, a márványok Olaszországból, a csillárok Németországból, a tikfaajtók pedig Indiából érkeztek. A mecsetben egyszerre tízezer hívő tartózkodhat. Kedves, angolul jól beszélő idegenvezetőnk élvezetes előadás során mutatta meg nekünk e fantasztikus építményt. Utolsó kuvaiti napunkon ízelítőt kaptunk a helyre olykor jellemző időjárási jelenségből, a homokviharból: alig látható épületek, légszomj…
A nap végén elbúcsúztunk Dezső barátom feleségétől, Annamáriától, akinek örök hálával tartozunk a kuvaiti napjainkért. Visszafelé egy éjszakai és egy nappali repülést követően érkeztünk meg Münchenbe úgy, hogy közben néhány perc erejéig Magyarország felett is repültünk, s madártávlatból nézhettük meg Baját és Keszthelyt is.
A Covid azóta sok mindent megváltoztatott, és Dezső barátom a Kuwait Airways csapata helyett a Magyar Légierőt erősíti. Annak a Magyar Légierőnek a pilótája, amelynek a nagyapja is sok dicsőséget szerzett.
