A befőzés, eltevés napjainkban sem az asszonyok úri passziója

Egy részén mi már túl vagyunk, az eperdzsemmel töltött üvegek felköltöztek végleges helyükre, az éléskamra polcára, a sárgabaracklekvár pedig a nagy ebédlőasztalon most piheni ki a dunsztolást. A folytatásban az áfonya jön, méghozzá ipari mennyiségben, mert annyira szeretjük, mindenféle húsokhoz, sültekhez kiváló, sőt, csak úgy magában is. Nekem nagyon bevált, hogy csipkével, masnival csinosan felöltöztetve a kis üvegeket, ajándékba is adom: fodrászom, kozmetikusom, masszőröm, pedikűrösöm kap belőle névnapra, karácsonyra. 

A másik nagy kedvenc, a fahéjas szilva, amiből nem tudok annyit eltenni, hogy el ne fogyjon. Tavaly húsz kilóból készítettem lekvárt, de már nincs belőle, igaz, a hál’ Istennek nagy rokonság is boldogan visz belőle a szokásos vizitáláskor. 
Aztán a körtebefőtt, a lecsó, az uborka, a pritamin és a csalamádé következik (gyakorlatilag minden, amit sajnálok pocsékba menni), szóval látható, hogy ezekkel elbíbelődök szeptemberig. 
Én sem vagyok már a régi, így lassabban megy a munka, ezért aztán muszáj mindent aprólékosan előkészíteni, megszervezni. Az üvegeket egy nappal előtte alaposan elmosom (persze ezeket eleve mosogatás után tesszük el), a tetőket átválogatom, s ha rozsdás, kopott, töredezett, akkor inkább újra cserélem. Ha előző nap nem sikerül végeznem az üvegekkel, akkor a mosás után négyesével a mikróba teszem, és teljes energián hatvan másodperces csírátlanítást kapnak. 

Ami a portékát illeti, ahogy korosodok, egyre háklisabb vagyok. Nem elégszem meg a hullott, ütődött, férges gyümölccsel, télire csakis kiváló árut rakok el (ezt akkor tanultam meg, amikor tucatnyi üveg befőttet kellett kidobnom, mert a cseresznye mellett úszkált a temérdek fehér kukac…). Jól bevált helyekről szerzem be az eltennivalót, Venyimről, Baracsról, Dunavecséről, és igen, hajlandó vagyok ezért kicsivel többet áldozni rá. De sokat elmond, hogy a Csizmadia Gyuriéknál vett sárgabarackból egyetlen szemet sem kellett kidobni, a pénteken vett gyümölcs nem indult barnulásnak, penészedésnek, pedig csak szombaton álltunk neki a lekvárfőzésnek. A ma oly divatos szóval egy háziasszony számára ennek is van flow élménye. 

Amikor téli estén kinyitunk egy baracklekvárt, a nyár költözik az asztalhoz

Már nem pepecselek a gáztűzhelyen, vettünk egy indukciós főzőlapot, azon pikk-pakk felforr a lekvárnak való, csak győzzem kevergetni, hogy oda ne kapja az alját. Ezt sem szeretem másra bízni. A kevergetés nem azt jelenti, hogy járatjuk a fakanalat körbe-karikába, hanem azt, hogy a fazék alját simogatjuk, módszeresen, mindenütt. Kevesen állnak helyt e munkában, hiszen amikor puffogva fröcsköl a forró lekvár, akkor sem szabad abbahagyni, keverni kell tovább, hiszen így sűrűsödik a dzsemünk, lekvárunk. Ha ezt a fázist meg akarjuk spórolni, akkor varázsolunk a dzsemfixszel. 
A télire való eltevés nem az asszonyságok úri passziója. Nem azért pakolom tele a spájzot, mert ez a hobbim. Erről sokakat nehezen tudtam meggyőzni, míg rá nem mutattam a boltban egy 450 grammos gyümölcslekvár árcímkéjére: 680 forint (ez sem most volt). Egy üveg csemegeuborka 800 forint. Hát ezért főzök, tartósítok – mert így gazdaságos. A régi öregek is ezért tettek el mindent, lesózva, megaszalva, felfüstölve. Így amikor hideg téli estén a palacsinta mellé kinyitok egy sárgabaracklekvárt, kicsit a nyár költözik az asztalhoz. Érzem a Napot, ahogy melengette a gyümölcsöt, a szelet, ami körbesimogatta, a harmatot, ami reggelente végiggördült a barack bundáján, és még a méhecskét is hallom, ami körülötte röpködött. Egy kanálnyi nyarat kenek a palacsintára. Így vannak ezzel a háziasszonyok, akik lekapnak egy üveg lecsót a kolbászos tojást gazdagítani, kibontanak egy birs­almakompótot a pulykasült mellé, vagy a kapros csalamádét tálalják a tepsis krumplihoz. Flow ez is, ha mondom!