Szélig Viktor nyilatkozott sétás diákunknak 2009-ben (is)

Igazi gyöngyszemet kaptunk Demeter-Alpek Annától, aki a Bánki egykori diákjaként részt vett lapunk középiskolások számára indított népszerű Sajtó és Tanulás (SéTa) programjában mintegy másfél évtizeddel ezelőtt. 

Anna e-mailt írt lapunknak hétfőn, ugyanis hallgatta a duol.hu-n a Szélig Viktorral készített podcastet, valamint a vele készített interjút is elolvasta. Ebből az élményből táplálkozva megosztotta velünk abbéli kellemes emlékét, hogy 2009-ben ő készített sétás diákként interjút Szélig Viktorral. 

Nagy örömünkre szolgált, hogy Anna elküldte a 14 évvel ezelőtt készült interjút és az akkori fotókat is.  

A "múltidéző" írást az alábbiakban olvashatják:

Szélig Viktor profi jégkorongozó, aki végigjárta a szakma lépcsőfokait. Lassan már 3 éve a franciaországi Briancon nevű csapat oszlopos tagja. Pályafutásáról és eredményeiről szinte mindenhol olvashatunk; újságokban, interneten, fórumokon. Azt azonban kevesen tudják, hogy 19 éve ő is a Bánki padjait koptatta.

Miért éppen a Bánkit választottad?

Ez egy elég nehéz kérdés. 14 évesen a legtöbb gyereknek elképzelése sincs, hogy hová akar menni továbbtanulni. Gimnáziumba nem nagyon akartam menni. A legtöbb barátom és csapattársam szakközépiskolába jelentkezett és az idősebbek mesélték, hogy mennyivel jobb az, amikor az ember nem csak humán és a reál dolgokkal ismerkedik meg, hanem van mellette például műhelymunka is. Nem utolsó sorban a kötetlenebb munka miatt könnyebben lehetett lógni az ilyen órákról. Én a fémipari- minőségbiztosítási- számítástechnikai technikusi szakra jelentkeztem, de nem a szakág miatt, hiszen fogalmam se volt, hogy ez mit jelent. Egyszerűen csak jól hangzott és végül felvettek.

Középiskolában is jégkorongoztál. Hogyan sikerült az edzéseket és a meccseket összeegyeztetni a tanulással? A sport előnyt élvezett a tanulással szemben?

Ezzel valahogy sosem volt gond. Az elején elég nagy külső segítség vett rá arra, hogy a tanulás fontosabb legyen. Az apukám mindig ügyelt rá, hogy ez így legyen. Már általános iskolában nagyon szorgalmas voltam. Mikor középiskolába kerültem akkor 2 évig úgyszintén megmaradt ez a jó tulajdonságom, majd az utolsó évekre „elkapott” a kamaszkor és kicsit lazábban vettem az egészet. Hol a tanulás volt fontosabb, hol pedig a sport, de mindig próbáltam megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Az akkori igazgató, Hóbor tanár úr nagyon tolerálta azt, hogy én sportoló vagyok és többet is hiányoztam a suliból, mint az összes többi társam. Tehát a tanár úr is kellett ahhoz, hogy működhessen a sport és a tanulás egyszerre.

A kritikus pont a műhelygyakorlatoknál adódott, hiszen ott megszabták, hogy mennyit hiányozhat az ember. Mivel abból kevesebb volt, ezért értelemszerűen abból kevesebbszer lehetett hiányozni. Valahogy mindig úgy jött ki, hogy én pont akkor nem voltam iskolában, és ezeket az elmaradt órákat azzal kompenzáltam, hogy nyáron egy hétig kerítést festettem itt a Bánkiban. Ezeket tehát mindig meg lehetett oldani, sosem volt belőle probléma.

Tipikus nagy srác voltál a suliban vagy a visszahúzódók közé tartoztál?

Két része volt ennek a dolognak. Az elején szerintem én voltam az utolsó gyerek, aki levette a köpenyét. Mikor még én ide jártam akkor még minden gyereknek fehér köpenyt kellett hordania, sőt orosz oktatás is folyt. Az első két évben tehát a jó tanulók táborához tartoztam. Később egyre inkább benne voltam a merészebb rosszaságokban, sőt voltam hangadója is egy-egy ilyennek, de a végén mindig sikerült elsimítani a dolgokat és megtaláltam utána a módját, hogy odamenjek a tanárhoz és elnézést kértem tőle.

Volt olyan tantárgy, amit kimondottan szerettél vagy éppen utáltál?

Arra emlékszem, hogy a fémipari ismeretek óra nem igazán érdekelt. Egyik év végén a tanártól 5-öst kaptam, a jegyeim azonban esetleg egy 4-esre lettek volna elég. Ez annyira doppingolt és ösztönzött a következő években, hogy szórol szóra megtanultam minden órára azt, amit feladott a tanár úr. Tulajdonképpen szeretek tanulni, ha van valami motiváció; ha tetszik és érdekel az, amiről kell tanulni vagy éppen a tanár stílusa tetszik. Tehát ha tudom, hogy lesz valami értelme annak, amit tanulok akkor rá tudom magam venni a tanulásra.

Voltál tanárkedvenc?

A többiek azt mondták, hogy igen. Úgy gondolom, hogy ez annak tudható be, hogy ha valami rosszaságot csináltunk pár osztálytársammal akkor én voltam szinte az egyetlen, aki odament utána a tanárhoz bocsánatot kérni, hogy senkiben ne maradjon emiatt tüske. A többiek általában nem vállalták a következményeket és nem is nagyon érdekelte őket.

Mennyire vetted ki a részed egy-egy iskolai ünnepélyen való szereplésből?

Soha nem voltam egy ilyen szereplős gyerek. Mindig szégyenlős voltam és visszahúzódó, ha szereplésről volt szó. Azóta persze ez megváltozott.

Volt kedvenc tanárod?

Igazából mindegyik tanárhoz fűződik egy emlék, egy történet. Sólyomvári tanárnő tesi órái például mindig emlékezetesek voltak. Mindig rosszalkodtunk. Volt, hogy nehezen bírta a kiképzést, de ő mindig kordában tudott minket tartani. Itt a középiskolában ér meg majdnem minden fiatal, ebben a korban veszekszik a legtöbbet a szüleivel és a tanárokkal. Mi is ilyenek voltunk. Aztán mikor telik- múlik az idő akkor visszagondol az ember és rájön, hogy tulajdonképpen a tanárok is csak jót akartak.

Melyek voltak azok a bizonyos mérföldkövek a jégkorongozásban, amelyek idáig eljuttattak?

Az első ilyen mérföldkő 9 éves koromban volt, amikor először húztam korcsolyát a lábamra. Először csak bóklásztam a jégen, épp hogy meg tudtam állni. Azután kezdtem el jégkorongozni. Kercsó Árpád legendás edző volt az, aki az én korosztályomat kiemelte az akkori nihilből, ami akkor volt itt a magyar jégkorongsportban. A legnagyobb lépés talán az első bajnoki címünk felnőttben, 1996-ban. Az utánpótlás csoport azért nem volt annyira emlékezetes számomra, mert minden mérkőzést megnyertünk. Jókor voltunk jó helyen. Egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy nem mi lettünk a bajnokok, erre az egyre emlékszem.

Aztán a tavalyi válogatottal feljutottunk az elitbe, ahonnan hamar ki is estünk ugyan, de ez azért emlékezetes, mert ez a magyar jégkorongban csodaszámra megy, hogy valamelyik csapat idáig eljut. A körülményekhez és a lehetőségekhez képest ez egy óriási lépés volt.

Ha jól tudom jogi diplomát szereztél itt a Dunaújvárosi Főiskolán. Tervezed, hogy elhelyezkedsz később ezzel kapcsolatban vagy egyenlőre talonban marad?

Még mindig nem tudnám megmondani, hogy mi szeretnék lenni. Szeretem olvasgatni a joggal foglalkozó könyveket és tetszik is ez az egész, de igazából még mindig nem tudom, hogy mi- hogy lesz. Most, hogy Franciaországban vagyok most nem igazán foglalkozok ezzel. Élem a hétköznapjaimat mint családapa, mint férj és mint jégkorongozó. Az, hogy mi lesz később azt majd a sors elrendezi.

Demeter-Alpek Anna