Szombaton délelőtt a Sztálin úton

Kilenc körül jár az óramutató.
Kellemes verőfénnyel önti el az utat a “vénasszonyok nyara”. Tisztára seperve ragyog a járda, egy elhajított gyufaszálat nem lehet látni. Az emberek is frissen, idén jönnek-mennek a szép őszi délelőttön. Az üzletek egyik része már nagy forgalmat bonyolított le, másik része azonban csak most nyit ki.

Ellesett párbeszéd a KERAVILL előtt
A KERAVILL bejárata előtt tíz-tizenkét emberből álló csoport várja, hogy felszaladjon a rács és belehessen menni a boltba. Egyik-másik motoros olyan vastagon van öltözve, mintha legalábbis Grönland szigetéről érkezett volna, pedig csak innen jött, valamelyik szomszéd községből.
A kirakat előtt egy falusi asszony és egy fiatalember beszélget.
– Milyen csudálatos idők – mondja az asszony. – Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan fejlődik a világ… Amikor én férjhez mentem, még fülhallgatós rádiókészülék is alig volt a falunkban, ma meg már televízió is van. Igaz, hogy még csak kettő, de ha jól sikerül a zárszámadás, több is lesz, egészen bizonyos… Aztán itt van a holdrakéta… Hogy tudnak az emberek ilyen boszorkányos dolgokat kieszelni…?
– Bizony bámulatos vívmány ez – toldja meg a fiatalember is, s lelkes magyarázatba kezd, melynek során ilyen szavakkal, fogalmakkal dobálódzik: szférák, kozmikus erők, nátriumfelhő, és így tovább…
– Hát igen… – veti közbe az asszony. – Ha így haladunk, nemsokára eléri az ember is a holdat.

A város főutcája /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Egy ideig csend lesz, mindketten hallgatnak, ki tudja, hol jár a képzeletük, amikor hirtelen robajjal felszalad a rács, s kinyit az üzlet.
Az asszony megindul a bejárat felé, hogy fia megbízásából valamilyen kisebb, jelentéktelennek látszó motorkerékpár-alkatrészt vásároljon.
Vajon kap-e? – tódul fel bennünk a nyugtalanító kérdés. De szorongó érzésünk máris felszabadul, amikor eléje teszik a kért “srófot”.
Boldogan lépünk ki utána a napfényes utcára. Mert ugyebár szégyen lett volna ezt az asszonyt ma, a fejlett technika korában, egy icipici csavar hiánya miatt üres kézzel hazaengedni a rádiók, televíziók és motorkerékpárok Sztálin úti birodalmából…

Sztálinváros térképe – 1959

Változások a Húsboltban
Városunk háziasszonyai általában igényesek, s kritikus szemmel nézik a mindennapi életet. Nem tűrik el szó nélkül, ha például a MÉK Sztálin úti üzletében, vagy a piacon bajok vannak. Rögtön csöng a telefon, jön a panaszos levél. De nem fukarkodnak a dicséretben sem, ha arra valahol mód nyílik.
Legutóbb is ők hívták fel figyelmünket arra az örvendetes változásra, amely a Húsbolt munkájában az utóbbi időben tapasztalható. Ez főleg két irányban jelentkezik: egyrészt a bolt kirakatának mennyiségileg és minőségileg is dús “dekorálásában”, másrészt a kiszolgáló személyzet udvarias és előzékeny magatartásában.
Ez az elismerés, amely a legilletékesebb helyről, a vásárló asszonyoktól származik, indít bennünket arra, hogy betérjünk egy kicsit az üzletbe. A reggeli csúcsforgalom már lezajlott, de még mindig tömött sorok állnak a pult előtt. A vásárlók azonban ezúttal nem nem tülekednek, mert türelmetlenek, a kampósszögekre akasztott, nagy mennyiségű hús mutatja, hogy nincs ok nyugtalanságra. Mindenkinek jut belőle, amennyit kíván.
– Eddig az volt a baj – mondja Kmetty Gyula, a bolt új vezetője, – hogy nem törődtek a kirakattal, hanem szinte misztikus titokzatossággal rejtegették az árut.

Sétálók a város főutcáján /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Ez természetesen bizonytalanságot, kételyeket és aggályokat keltett a vásárlókban. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy az üzlet kirakata reggeltől estig zsúfolva legyen áruval, így remélhetőleg majd csökken a reggeli nagy sorbanállás is.
– S megvannak ehhez a mennyiségi és minőségi feltételek?
– Hogyne – válaszol Fogarasi József árubeszerző, a szakma régi ismerője. – Hiszen elegendő árut kapunk, amely minőségileg is kifogástalan. Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy városunk dolgozói az utóbbi két évben nem ettek fagyasztott húst. Pesten annál több van ebből. Hiányosság azonban, hogy kevés borjúhúst, s még kevesebb belső részt (májat, tüdőt, nyelvet) és csemegét (szalámit, gyulai kolbászt) kapunk. De ez másutt is hasonlóképpen van, ahol nincs vágóhíd és feldolgozó üzem.
– Sőt például a virstli Pesten is “szűk keresztmetszet” – jegyzi meg az üzletvezető, aki több évtizedes gazdag szakmai tapasztalataival a fővárosból jött le, s minden törekvése, hogy kulturált formában és kielégítő módon szolgálja városunk ellátását.

Forgalom a Sztálin úton /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Hogyan segítik ebben munkatársai? Jó együttműködéssel, fegyelemmel és udvarias, előzékeny kiszolgálással. Íme néhány név a bolt kollektívájából: Rab Antal vezető-helyettes, Kovács Károly, Görög Antal, a fiatal Pálinkás István, de a többieket is felsorolhatnák, mert valamennyien részesei annak a változásnak, amelyet városunk háziasszonyai így fogalmaztak meg:
– Jó útra tért a Húsbolt…

– mérei –

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Forrás: Dunaújváros mesél