Az én történeteim - 20. rész

A Kállai Éva úti 1+3 fél szobás 65 négyzetméteres saját tulajdonú lakásunkban 1998-ban mindenünk megvolt, amire egy három gyermekes családnak szüksége lehet. Azonban, ahogy nőttek a gyerekek szerettünk volna, még nagyobb lakáshoz jutni. A Dunaferr támogatásával a Kádár völgyi „Napos parton” saját erővel felépíthető családi házas lakótelep építése kezdődött. Sokat hezitáltunk és emiatt lemaradtunk erről a lehetőségről. Több barátom, például a Szőnyi Zoli, Vidák Feri is felépítette a saját házát, mi meg ott maradtunk a Kállai Éva úti panellakásban. (Ma Deák Ferenc út) 

Költözni akartunk

Egy évvel később, 1989-ben újabb lehetőség nyílt, ugyanis a Dunaferr megalakította a „Bérlakás építő részvénytársaságot” és a Baracsi út feletti, azzal párhuzamos, Gőzmalom utcában felépítettek egy korszerű, önálló tömbökből álló sorházat, ahol háztömbönként három lakás és egy közös nyolc férőhelyes garázs állt rendelkezésre egy- egy kis kerttel. 

Ezt már nem hagytuk ki és időben jelentkeztünk. A beköltözés feltétele volt több millió forint befizetése, ami alapján felállítottak egy sorrendet és aki a legtöbbet befizetett az választhatott először. Mi a negyedikek voltunk és sikerült kiválasztani egy két szintes, (1 nappali+1 szoba+3 félszoba + konyha+ ebédlő és két fürdőszobás) lakást. Ahhoz, hogy ez sikerüljön el kellett adnunk a Kállai Éva úti lakásunkat, az akkor új Dácia autónkat, a garázsunkat és bankhitelt is vettünk fel. Olyan szerződést kötöttünk, hogy tíz évig bérleti díjat fizetünk és tíz év után az akkori ár feléért megvehetjük. Természetesen beszámítják a befizetett összeget és az addig vásárolt részvények értékét is.  A részvények értékének bizonyos százalékát le lehetett írni az adóból, tehát a konstrukció igen kedvező volt.

A Dunaferr vezetői közül is többen beköltöztek ezekbe a házakba. Például Tóth Béla gazdasági vezérigazgató - helyettes, vagy Pikó Mihály meleghengermű gyárvezető-helyettes, de még Horváth István vezérigazgató is. (Bár ő szolgálati lakásként kapott ugyanolyan lakást, mint mi.) Több, vasműn kívüli, helyi vállalkozó is pályázhatott és odaköltözhetett a vasműsök közé. Még az „Acélbikák” jégkorong csapatának akkori edzője, Kercsó Árpád is ott lakott a mellettünk lévő házban. Szomszédaink voltak Jakó Tamásék, a Jakó cukrászda tulajdonosai és a Budaváriék is. Sokan irigyeltek bennünket és eszembe jutott a nagymamám mondása, hogy „Fiam, inkább legyen száz irigyed, mint egy, aki sajnál!” Azért a sok vállalati Honda személykocsi között az én kis zöld Trabantom igencsak szegényes volt.                                                              

A rendszerváltás előtti „útkeresés”

1988-ban az ország nagyvárosaiban „MSZMP reformkörök” alakultak és a „Dunaújvárosi Reformkörbe” engem is elhívtak az MSZMP-s ismerőseim. A reformkör akkori vezetője dr. Kovács Pál volt. 

Ha jól emlékszem kb. 20-an voltunk, elég gyakran találkoztunk és megvitattuk az eseményeket. Amikor a párt országos vezetésében kialakult négy irányzat (Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgai Imre vezetésével), nekem az volt a véleményem, hogy legyen négy szocialista párt és a párttagok abba igazoljanak át, amelyikbe akarnak. Rögzítsék az alkotmányban, hogy szocializmust építünk és csak ennek megfelelően lehet politizálni. Külön induljanak a választáson és az a párt alakítson kormányt, amelyik megnyeri azt. Egyedül maradtam a véleményemmel!  A reformkörön belül a többségnek az volt a véleménye, hogy nem szabad engedni, hogy négyfelé szakadjon a párt, mert „egységben az erő”.

Nagy változások kezdődtek az országos politikában is

Már említettem, hogy a gyárban a közvetlen főnököm, László Ferenc gépész szakági vezető ebben az időben országgyűlési képviselő is volt és egyik alkalommal elvitt magával az országgyűlés ülésére. Akkor épp az ellenzéki politikusok lehallgatásának ügyét tárgyalták. A vizsgálat eredményeként Horváth István akkori belügyminiszter felállt, bejelentette lemondását és kivonult a teremből. Emlékezetes nap volt, mert korábban, a szocializmusban ilyenre nem volt példa.  

1989 októberében az ország nagyvállalataihoz hasonlóan a Dunaferrben is megszűnt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) gyári szervezete.  Rövidesen az MSZMP országos szinten is bomlásnak indult, mert a párt vezetői nem tudtak megegyezni a hogyan továbbról. Közben az ellenzéki pártoknak megengedték a szervezkedést. Ezek után én kiléptem a reformkörből. Rövidesen kihirdették a többpártrendszert is. Pár hónap múlva feloszlott az MSZMP és ezzel az én párttagságom is megszűnt. Horn Gyula vezetésével megalakult a Magyar Szocialista Párt (MSZP), amibe én már nem léptem be. Velem együtt a több százezres párttagság nagy része szintén távol maradt. 

Légüres térben                                                                                                                  

Mindig közösségi ember voltam, ezért elhatároztam, hogy végigjárom az összes pártot és majd eldöntöm, hogy hol folytatom tovább.                                      Szabó Károly egykori meleghengerműs kollégám elvitt magával a Magyar Demokrata Fórum (MDF) helyi irodájába, ahol egyik volt iparitanuló ismerősöm (aki az un. SZET, azaz a „Szakmunkások Egyetemi Előkészítő Tanfolyam” program keretében lett jogász) volt a szóvivő és elharsogta, hogy „ha mi hatalomra kerülünk szétverjük az állampárt maradványait és a kommunistákat a hatalom közelébe sem engedjük”. Nekem nem tetszett, amiket mondott, és főleg a stílus volt taszító. Nem szóltam hozzá és többet nem is mentem közéjük.                                                                                    

Elmentem utána a helyi Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) szervezet Béke városrészi Mezőföld étteremben tartott gyűlésére, ahol az akkori vezető (Félix István ügyvéd) ismertette az elképzeléseiket. Az étteremben telt ház volt, a jelenlévők zömmel egyszerű munkásemberek voltak. Neki is az volt a fő mondandója, hogy a kommunisták tönkretették az országot ezért, ha ők hatalomra kerülnek akkor kitiltják őket a hatalomból. Jelentkeztem felszólalásra és megkérdeztem, hogy: 

- Mit csinálnak a bankok, gyárak és nagyüzemek vezetőivel, akiket a kommunisták ültettek oda, ahol vannak és a legtöbb kommunista, azokat is leváltják?

- Azokat majd a kollektíva kiveti magából.  – válaszolta.

- Hű-ha, maguk még itt tartanak? – mondtam és eljöttem. A FIDESZT éretlen fiataloknak tartottam, ezért őket nem is kerestem. 

Továbbra is figyelemmel kísértem az eseményeket                                          

Nagy Imrét az 1956-os forradalom volt miniszterelnökét 1989 júniusában kihantolták és 16-án Budapesten újra temették. Nagy volt a felfordulás, de vér nélkül történt meg a rendszerváltás. 

Nem voltak politikai ambícióim, ezért egyik pártba sem léptem be. Jött az 1990-es választás és én az SZDSZ-re adtam le a szavazatomat. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) nyert és a Független Kisgazdapárttal (FKGP), valamint a Kereszténydemokrata Néppárttal (KDNP) alakítottak kormányt. Majd 1991-ben összevesztek, mert a FKGP az 1948-után elvett kisbirtokok, üzletek stb. visszaadását követelte, a megvalósított spontán privatizáció és a kárpótlási jegyek bevezetése helyett. Mivel nem fogadták el az FKGP követelését, a Kisgazdapárt kilépett a Kormányból.  Az MDF, hogy hatalmon maradhasson megegyezett az SZDSZ - szel, így azok jelöltje, Göncz Árpád lett a köztársasági elnök. Így kormányoztak a következő választásokig.                Dunaújvárosban az SZDSZ–es, Almási Zsolt lett a polgármester. 

 A városháza térről eltávolították a Lenin szobrot, átnevezték az utcákat stb. 

Szerző: Nyíri Miklós 

Itt találja Az én történeteim előző részeit!