Olimpiai emlékek Párizs előtt

Hatvannyolcas születésűként az első olimpia élményem a hetvenhatos montreali volt, amelyen városunkat a legendás női tornászhármas Lőwei Mária, Óvári Éva és Tóth Margit képviselte. Az olimpiai tévéközvetítések általában az esti órákban voltak, s ezeket az adásokat a vakációzó kisiskolásként a nagyszüleim alsóörsi házában néztem, amíg el nem aludtam. Sok emlékem nem maradt a XXI. játékoktól, de ezek közül élénken él bennem a Gyarmati Dezső irányította vízilabda csapatunk diadala. A négy esztendővel későbbi moszkvai olimpia idején az NDK-ban táboroztam, s ott nem sok időt töltöttem a tévé képernyője előtt, viszont hazaérkezve a Képes Sportból tudtam meg, hogy Kovács Péter csapatban bronzérmet szerzett férfi tornában. Az ezerkilencszáznyolcvannégyes Los Angeles-i olimpiai játékokról a keleti blokk távolmaradása miatt a Magyar Televízió csak rövid összefoglalókat adott. Középiskolás diákként hatalmas csalódásként éltem meg hazánk távolmaradását a játékokról, amit a Szabad Európa Rádió adásból tudtam meg. Annyira szűrreális volt a hír, hogy sokáig nem is akartam elhinni.  Harmincnégy esztendővel a Los Angeles-i olimpia után volt szerencsém turistaként eljutni az angyalok városába, s ha már ott jártam, elmentem ahhoz a stadionhoz, ahol nem születhettek magyar sikerek az akkori politikai döntések miatt. 

Nyolcvannyolcban Szöul azért maradt emlékezetes, mert a szüleim az olimpia előtt néhány nappal vették meg az első színes tévéjüket, s azon izgulhattuk végig a versenyeket. A nagy időeltolódás miatt sok éjszakát töltöttem a képernyő előtt, s szinte mind a tizenegy magyar aranyérmet élő adásban láttam. Szöul után Barcelona is maga volt a csoda. Remek élő közvetítések nagyszerű magyar sikerek, és kiváló rendezés. Életem egyik meghatározó sportélménye volt a Katalán fővárosból hazaérkező hőseink fogadása a Budapest Sportcsarnokban, amelyen a helyszínen nézőként lehettem jelen. Egészen elképesztő volt, hogy Egerszegi Krisztinát, Darnyi Tamást, Ónodi Henriettát és Kovács Antalt is néhány méterről láthattam. 

Tizenhat esztendővel később, a magyar sport számára kifejezetten sikertelen Pekingi olimpia után néhány héttel a belga fővárosban voltam magyar delegáció tagjaként, ahol a MOB akkori elnöke Schmitt Pál egy ankétra hívta a Brüsszelben tartózkodó magyarokat, amelynek keretében Sydney és Athén bajnokával, Kammerer Zoltánnal lehetett találkozni. 

A rendezvényt követő kötetlen beszélgetésen találkoztam életemben először személyesen Óvári Évával. A négy esztendővel későbbi londoni versenyek életem egyik nehéz időszakára emlékeztetnek, mert a játékok idején költöztem ki Németországba, s a kezdeti időszak nagyon nehéz volt. A 2016-os riói játékok idején az akkori munkahelyem fő szezon volt és nagyon sokat dolgoztam, de amikor csak lehetett megnéztem a közvetítéseket. Nagyon örültem, hogy hosszú évek után Kovács Zsófia személyében ismét dunaújvárosi tornásznő gyakorlatait is láthattuk az olimpiai játékokon. Aztán ismét eltelt négy esztendő és jött a pandémia, amelynek az első és második hulláma közötti szünetében kötöztem haza végleg, Tokió pedig egy évet csúszott, s amelynek a közvetítéseit már itthon izgulhattam végig. Néhány nap, és elkezdődnek a párizsi játékok. 

Hajrá Dunaújváros, hajrá vízilabdás lányok, Géraldine Mahieu, Garda Krisztina, Horváth Brigitta, és persze Gurisatti Gréta, no meg a szövetség kapitány és kapusedzője Mihók Attila és Kardos Krisztina! Hajrá tornászlányok, Czifra Bettina Lili, Kovács Zsófia és edzőjük Trenka János! És hajrá Hajdu Jonatán, aki kenu párosban 500 méteres távon indul! Szurkoljunk nekik és persze az egész magyar olimpiai csapatnak! No és szurkoljunk majd Gurisatti Gyulának is, aki paralimpikonként lövészetben indul majd Párizsban!