Mellbe csomó nem való

– Egyáltalán nem számítottam rá. Egyáltalán nem számítok semmilyen betegségre. Nekem egy viszonylag jó egészségtudatosságom van, bár nyilván vannak rizikófaktoraim, de hogy pont ezt a betegséget kapom el, arra meg végképp nem számítottam.

Vissza tud emlékezni arra, hogy milyen emóciókat váltott ki önben, amikor megtudta?
– Hogyne! Négy és fél évvel ezelőtt egy zuhanyozás közben

Orvosként tudom, hogy ezt komolyan kell venni. Van egy olyan mondás, hogy mellbe csomó nem való. Ez a férfiaknál is igaz. Úgyhogy én másnap elmentem ultrahangra, és a főorvosnő, ahogy rátette az ultrahang fejet, egyből mondta, hogy ez rosszindulatú. A sebésszel is konzultált, és abban maradtak, hogy biopszia sem szükséges, ezt rögtön operálni kell. Úgyhogy a rákövetkező napon már a műtőasztalon feküdtem, sokat gondolkozni nem volt időm. Egy radikális emlőeltávolítás, nyirokcsomó eltávolítás történt. Aztán a szövettani vizsgálat kiderítette, hogy ez tényleg egy

Szerencsére olyan korai stádiumban volt még, hogy a kivett nyirokcsomókban nem volt kimutatható áttét, úgyhogy el tudtam kerülni a kemoterápiát meg a sugárkezelést. Viszont hormonkezelést azóta is kapok, amellett, hogy teljesen meggyógyultam ebből.

Felér egy rendes jobbegyenessel, amikor az ember azt a szót hallja, hogy rosszindulatú.
– Igen. Ilyen nekem még nem volt az életemben. A másik oldalon ezt megtapasztaltam, én magam is sok esetben közöltem ehhez hasonló diagnózist páciensekkel, de most

Az ember számot vet az életével.

Volt halálfélelme?
– Volt, persze. Az ember ilyenkor elgondolkozik, hogy akkor ennyi volt? Megkapom a sugarat, a kemót, aztán van egy-két-három évem maximum. De aztán végül a Jóisten engem mindig megsegít. Nem csak ebben, de ebben nagyon megsegített, sikerült ebből teljesen kijönnöm.

Ilyenkor két lehetőség van, vagy befelé fordul az ember, vagy a barátainak, a családjának elmondja azonnal a dolgokat, és onnan vár segítséget. Önnél melyik volt?
– Én a páromnak elmondtam azonnal. Ő végig mellettem állt, a műtétnél is ott volt, pontosabban a műtét után közvetlenül ott volt velem, tartotta bennem a lelket. De szerencsére ez egy rövid időszak volt, amíg kétségek között gyötrődtem, mert a szövettani vizsgálat, meg az azt követő onkológiai konzultáció néhány hét alatt ezt eldöntötte, hogy

Melyikőjük volt jobban megijedve?
– Hát ő is, meg én is.

Ilyenkor mi húzza ki az embert ebből a mély gödörből?
– Engem a jó hír kihúzott, utána már úgy éreztem, hogy túl vagyok az egészen. De az elején az a két-három hét, na azt nem kívánom senkinek. Az egész akkor és úgy oldódott fel, hogy felhívott a patológus, aki vizsgálta a szövettani eredményt, és azzal kezdte, hogy Lajos, nem halsz meg.

Egyébként a környezete tudta? Már a szűk családon kívül?
– Én a gyerekeimmel nem osztottam meg ezt annak idején. Nem akartam megijeszteni őket. Akkor még 15-16 évesek voltak.

De a kollégák, munkatársak nyilván tudták a kórházban.
– Igen, ők tudták persze.

Nem kezdtek el furcsán nézni?
– Nem az a legnagyobb problémája ilyenkor az embernek, hogy furcsán néznek, vagy nem. Nem is figyeltem erre. Azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz ebből. Az, hogy az emberek hogy néznek, engem az nem igazán érdekelt.

Mostanra már kitisztult önből, hogy ezzel foglalkozni kell? 
– A műtét után kezdetben negyedévente jártam kontrollra, aztán félévente. Akkor azért még mindig bennem volt, hogy ki újul, vagy nem újul ki, mi van a másik oldalon. De most már ott tartunk, hogy évente kell csak menni. Minden alkalommal, amikor elmondták, hogy nincs semmi, akkor mindig könnyebb lett egy kicsit.

A másik pedig az, hogy van egy genetikai vizsgálat, amihez kell egy szövettani minta, amit kivettek. Én ezt magánellátásban vettem igénybe. Megvizsgálják, és a vérből ki tudják mutatni, hogy kering-e hasonló genetikájú anyag a szervezetben. Ezzel elég biztosan ki lehet mutatni azt, hogy van-e gond. Nekem ez kétszer egymás után negatív volt, én akkor megnyugodtam, hogy sikerült a műtét és mindent kivettek, amit ki kellett.

A férfiaknál ez viszonylag ritka…
– Két százalék. Az emlőrákos esetek közül két százalék a férfiaké, viszont a férfiak általában ebben meghalnak. Mert nem veszik észre időben,

ha mégis észreveszik. Biológiailag ugyanolyan a férfiaknál is, csak ők nem veszik észre időben. Meg ha észreveszik, akkor sem foglalkoznak vele, mert ugye ez nem fáj.

Akkor mi lehet a megoldás?
– Hogy a férfiaknak is figyelni kell erre. Emlőbe csomó nem való. Ez mindenkire igaz. Ha csomót tapint valaki, annak utána kell járni. Minél több idő eltelik, annál kisebb az esély a gyógyulásra.

Hova menjen? A körzeti orvosához?
– Első lépésben igen.

Átértékelt, vagy áthangolt valamit az életében ez?
– Teljesen. Az embernek az értékrendje megváltozik tőle, más fontos, mint azelőtt. Sokkal kevésbé fontosak a külsődleges dolgok. Nincs bennem semmiféle ilyen, hogy külsőségeken keresztül mutassam meg, hogy ki vagyok. Engem most már nem érdekel, hogy minek néznek, vagy mit tartanak rólam. Tudom, hogy mit csinálok, hogy gondolkozom. Nem a külsőségeken keresztül kommunikálok a világgal, nem azt tartom fontosnak.

Az önmagával való viszonya változott?
– Én magammal mindig jóban voltam. Ez további meggyőződést adott nekem, hogy rám a Jóisten vigyáz. De azért néha belém rúg, hogy ébren maradjak.

A betegség egy nagyon intim, személyes dolog. Miért vállalta a nyilvánosságot, hogy beszéljen erről?
– Talán azért, hogy egy

A rák – nemcsak ez a fajta – a legtöbb rák olyan, hogy ha időben észreveszik, időben kezelik, időben eltávolítják, akkor abból meg lehet gyógyulni. Például ezért járok vastagbélrák-szűrésre, tükrözésre is. Én nem félek ezektől a vizsgálatoktól, mert nagyon jól tudom azt, hogy ha viszont nem vesznek észre  egy ilyen daganatot időben, akkor az sokkal nagyobb baj, mint az, hogy ki kell bírni egy ilyen tükrözést. Másrészt a mellrák egy nagyon-nagyon fontos kérdés, hiszen pont azokat a viszonylag fiatalabb nőket érinti, akik még anyák,nem nőtt fel még a gyerekük, tehát még dolguk van. Nagyon nagy veszteség, hogyha velük történik valami. Ezért kell erre odafigyelni, hogy itt nem a 80-90 évesek érintettek – bár ők is értékesek, és őket is meg kell gyógyítani –, de 30-as anyákról van szó legtöbbször, akiknek még gyerekük van, családjuk van, még a szüleik is ott vannak, tehát