Szépkorú, 95 éves Ica néninél tettük tiszteletünket

Szépkorú Ica néni házának bejáratánál nagy nyugalommal álltam és vártam, hogy az elénk érkező kedves és számomra ismeretlen emberek közé majd csak csatlakozik az ünnepelt. Egy kis tétovázás után rákérdeztem, hogy ő mikor érkezik? 

- De hiszen én vagyok az! (Figyelmeztetett nevetve Ica néni, aki ránézésre bátran letagadhatna akár két évtizedet is!) A teljes nevem Gerendai Jánosné Horváth Ilona. A legtöbben Ica néninek szólítanak! Annak nagyon örülök, hogy nem nézte ki belőlem a koromat, és köszönöm a jókívánságokat!

Mostanában már hamarabb elfáradok, olyankor egy kicsit leülök pihenni, de mivel akkor is az jár a fejemben, hogy mit kell még megcsinálnom, ahogy lehet, nekiállok és folytatom. Nehéz volt nekem a nyár, ezért nagyon korán keltem és addig kapáltam, amíg engedte a melegség, aztán már csak pihengettem. Az őszt már jobban fogom bírni. Amikor bejövök, akkor sem tétlenkedek ám! Ott van az a sok terítő, azokat mindet én készítettem. Nagyon szeretek hímezni. Csak akkor vagyok ideges, ha nem tudok dolgozni!

Szépkorú visszaemlékezés - A régi időkről

- A földeken végzett munkák közül a legnehezebb a kézi aratás volt. A sógoromnál kettőzőként kezdtem, én csináltam a kötelet. Persze kesztyű nélkül, pedig a gabona szára durva dolog. Legjobban az árpáé. Az nagyon ronda, tüskés volt. Hatóra körül gyalog mentünk ki a határba. Az ebédszünetet délben tartottunk. Mindenkinek a saját családja készítette el és vitte ki neki az ételt. Vízhordó is volt, aki fakupában vitte annak, aki megszomjazott. Ráakasztott egy poharat, abból ittak mindannyian. A nagy melegben egy kicsit pihentünk, de szundikálásra nem volt idő és lehetőség sem. 

Körülbelül este hatig vágtuk és kévéztük a gabonát, utána pedig az összeset össze kellet hordani és keresztekbe rakni (kepézni). Na az aztán betartott az estig. Akkor aztán haza ballagtunk. Félhomályban indultunk reggel, és sötét estére értünk haza!

A kézi aratásról 

A férfiak gyalogosan egymástól egy kicsit lemaradva, egy brigádnyi csoporttal haladtak, és kézzel lekaszálták a gabonát. Hárman alkottak egy csoportot. Egy fő kaszált. Ezt a következő fázisban összehúzták egy kévényi mennyiségre. Egy másik személy a gabona szárából kötelet sodort, a következő pedig azzal, egy fából készült szerszámmal, a cucával, megkötötte a kévét. Azután már csak bizonyos távolságonként össze kellett rakni őket egymás mellett egy kis távolságra, amit egy alkalmas időpontban a cséplőgéphez fuvaroztak. A magok körülbelül 80 kg-os zsákokba kerültek, és szekereken a magtárba vitték őket. A melléktermék a szalma lett, amit a közelben mintegy kétemeletnyi magas kazlakba formáztak, az apró zúzalékot (a pelyvát) pedig külön tárolták és állati táplálék kiegészítésre is használták. 

- Utána meg már „dohányosok” lettünk, a három és fél hold földünkön. Azt a növényt termesztettük és fűztük. Azt is kellett kapálni, de csak szépen, rendesen. Meg kellett tanulni. Mindegyik munkát szerettem csinálni, pedig sokat kellett dolgozni.

(Egy óriási, mintegy félméteres „tűvel” egy körülbelül négyméteres zsinórra fűztük rá a hatalmas leveleket, úgy, hogy a száruk összeérjen. Aztán az emberek szépen eligazgatták őket, hogy a levelek között átjárjon a levegő és egy szárító pajtában, akár tizenöt méter magasban kifüggesztve szárították meg! Három naponta raktuk föl az újabb adagot. Akkor még fiatal voltam, könnyen ugráltam a rudakon, semmi sem számított nehéz munkának). 

- Nagyvenyimi leány voltam, az uram elhozott ide, Daruba! Előbb az anyósomnál laktunk egy évig, ahol egy szoba és egy konyha volt, meg a kamra, ahol főzni szoktak. Utána meg mondtam a Papának, hogy úgy gondoltam, keressünk magunknak valahol egy bérletet! Ott két évig laktunk. Közben egyikünk többet dolgozott, mint a másik, így aztán összeraktuk azt a kis pénzt, aztán építettünk egy házat magunknak. 

Az emberek összefogtak és elkészült egy ilyen tömött falú ház, mint amiben most is vagyunk. Bezsaluzták a falak helyét és rétegenként sulykolták össze a falat, hogy szép és erős legyen. Mindenki segített a másiknak. Volt úgy, hogy tizenegyen dolgoztak valahol. Így ment ez akkoriban. 1956-ban, amikor a fiunk született, akkor készült el a miénk. Nagy volt az örömünk mindkettő miatt!

A szépkorú ünnepelt családja

- Két gyermekem született, a fiam és a lányom. Már négy unokám és öt dédunokám is van. Most is itt van a kismenyem. 

A papa a lecsót szerette. A gyerekek pedig mindent megettek. Sütni is szerettem. Mindenféléket, még rétest is az összes fajtáját. A túrós volt az igazán kapós, én pedig a káposztásat szerettem. Mára is készítettem, igaz nem rétest. Máig megfőzöm a magam kosztját, legalább két napra, de háromra már nem készítek, hogy itt savanykodjon nekem! Ide nem kell hozni ételt senkinek sem.  Itthon sem unatkoztunk. Amikorra a gyermekek már belenőttek az iskolába, akkor visszamentem dolgozni Ménesmajorba a gazdaságba.  A gyümölcsszedéseknél kaptam munkát. 

Két anyadisznót tartottunk, meg a szaporulatukat. Kutyának, macskának kint a helye! Persze baromfink, meg kutyánk és macskánk is volt. De azok egyik sem jöhetett be a házba. Soha sem. Nekik kint volt a helyük, pedig szerettem őket, hiszen rendesen elláttam mindegyiket. Meg is simogattam őket.

Még ma is van tyúkom is, kacsám is!  Meg is tömöm őket! Pedig nagyon elpacsálják a vizüket, ölég fölrakni őket az asztalra, amit még a Jancsink csinált, de aztán belecsavarom őket egy rossz ruhába, aztán hagyja magát, vagy nem, de megy a tömés!

- Örülök, hogy Daruban maradtak, de miért?

- Jó helyünk volt nekünk itt. Én ugyan nem mennék a városba semmi pénzért sem. A falut szeretem. Itt mindig jó emberek laktak, a szomszédokkal is barátságban vagyunk ma is.  Megbízok bennük, az egyiknek a kertemet is odaadtam művelésre. Ide bejöhet, mert biztosan nem csinál bajt nálam. Itt a házból csak a konyhát lakom, mert ott egyébként is fűtök. Ott van a tévém is, azt szoktam nézni. Miért csináljam az egészet - magamra? Aztán, ha vendégek jönnek, csak bejövünk ide, kályha is van, olyankor be is fűthetünk.  Már nem járok a szomszédokhoz, mert már nem az én korosztályomba tartoznak. Azok azért bejönnek hozzám, hogy jól vagyok-e, kell-e segítség valamire. Szeretem őket. Amikor beköszönnek az utcáról, azt elfogadom és örömmel visszaköszönök, és szót is váltunk egymással. Így telnek a napjaim.