A tudást nem lehet kinevetni, mert nincs kedvem tanulni

Apukám bringával vitt engem mindig a Móriczba. Én hátul, a csomagtartón ültem, nem volt gyerekülés, kapaszkodni kellett. Aztán, amikor az ember már fickósabban ül a bringa csomagtartóján párna nélkül, már csak a térdével szorítja, mint a jó lovas. Ha már nem kapaszkodunk, akkor dobolunk apa hátán. Amikor azt mondták, hogy gitáron már nincs hely, akkor azt mondta, hogy akkor a dob is jó lesz, mindig veri a hátamat. De hát szerettem én a dobot minden ízében, mindig is.

A nagyapád harmonikáját azért nyúztad?

Sosem került a kezembe. Apu egyszer hazahozott egy gitárt, ami el volt törve, hogy azt megjavítja, de azt azóta is javítja. De ő tanult zongorázni még a tanítóképzőben, mutogatott nekem dolgokat. A nővérem járt zongorára, csellóra, ilyen hangszerek voltak otthon. Felváltva szólaltattuk meg egymás hangszereit. A pianínó volt a legjobb szórakozás, az egy kifogyhatatlan örömforrás, ahogy Frenk mondja: a zene bármilyen formában kifogyhatatlan örömforrás. Ütögetni a pianínót egy gyereknek, na az is az.

Az Októberes időkre hogy emlékszel vissza?

Hát úgy, hogy én mindig izgultam a koncert előtt nagyon. A Móriczban hatalmas rutint szereztünk mindenben. A Bartókban előadtuk a verseinket, furulyáztunk, énekeltünk. Rengeteget gyakoroltunk együtt, külön is, szólampróbák, minden alapos volt, és valahogy ebben nőttünk föl, ezt a színpadot ismertük. Itt már számtalanszor próbáltunk, és hatodik, hetedik alkalomra már olyan rutinunk volt, hogy már semmilyen extra nem volt, hogy közönség előtt színpadra állunk. De egy teljesen új helyzet volt a rock and roll dobolás. A négy végtaggal dobolás, amit én nem tanultam tanárnál, szaladtam a dolgok után, hogy jó legyen, de nem úgy szólt. Volt bennem egy kis tartás attól, hogy mit fognak szólni hozzá. Nem is nagyon zavart volna ez addig, amíg az első koncerten oda nem tódult a teljes teltház. Arra emlékszem, hogy Október, első fellépés, előtte izgulok. A másodiknál már kicsit kevésbé, aztán ez elmúlt, átalakult a sima – koncert stenknek nevezzük – egy egészséges drukká, ami azért kell. Egy bizonyos feszültség, amikor megy fel a pulzus, és változik át az ember, és jön elő a rock and roll arc.

Ti voltatok a gimiben a királyok a zenekarral?

Harmadikban lett zenekar, az nagy flesh volt.

Szekeres Andris azt mondta, hogy ő hordta a hangszereket nektek.

Hát ez így volt, de előttünk is volt ott zenekar, nem mi voltunk az elsők, kétévente ez azért megtörtént abban a gimiben, biztos még most is. Előttünk volt a Dejó Buli Jazz Band, a DBJB, ami valójában Dölyfös Burzsoá Jazz Band volt, csak a Szmodics mondta, hogy a túl nagy ellenszél miatt a nyilvánosság előtt nevezzék át. Abban jazzt is tanult srácok zenéltek együtt. Hallgattuk a koncertjüket, ott is voltak hosszúhajúak, akik ismerték a Led Zeppelint. Azért néztünk mi is fölfelé. Hordtuk volna a gitárt nekik. Volt egy fölsőbb generáció, akikre mi is fölnéztünk, hogy ezek művelt, intelligens srácok, de emellett rock and rollt nyomnak. Őket felveszik a főiskolára, egyetemre, de közben meg söröznek, meg lazulnak. Hogy van, aki tud élni, fiatal, tombol és a jövőjére is gondol, és képzi magát.

Ez neked fontos volt?

Ez a kettősség? Persze, otthonról jött, hogy képezzem magam, a társaságtól meg az, hogy buliiii!

Minek tulajdonítod, hogy ez a város időről időre kitermel tehetséges és sikeres embereket?

Nem tudok racionális dolgot, hogy miféle lelkek gyűlnek ide, és miért van ez, hogy a kreativitás itt láthatólag szárnyal.

Egymást inspirálják?

Az egy nagyon fontos dolog. Ezért is mondták régen azt, hogy az ősökre emlékezz hetedíziglen. Aki bárkihez szól, vagy tanít, az példát is adjon saját magával! Akár tanító, akár pap, akár a legjobb földműves, vagy vitéz, mindig mindenki példát is ad. Nem csak azért felelek, amit magammal teszek, hanem amit ebből más lát. Ha ez nem egy versenyben van, hanem egymást építeni akaró belső motiváció, akkor ez nagyon jóra tud kijönni. Itt Dunaújvárosban kívülről a sok szürke panel, a viszonylag sok zöld, tudományos szocializmus és egyéb dolgok voltak, de közben ömlött a vers, a muzsika, a tánc. Mindenféle párton, vagy kormányon átívelő módon maga a művészet áramlott. Ezt láttuk mi fölöttünk. A Vasas Táncegyüttes micsoda sikereket ért el? A Honvéddel együtt emlegették őket. Sport. Mentek innen a Fradiba, meg nem tudom hová. Az itteni ifiket vitték a nagy budapesti egyesületek már az épülő szocializmus alatt is. Nekünk is volt éppen ezért példánk, irodalmi, színházi, sport és tudományos. Mivel ez volt, azt gondolod, hogy nem vagy gyökértelen, ahová ez tart, oda hasonulni akarsz. A nagy tudást nem lehet kinevetni csak azért, mert nincs kedvem tanulni.

Van rálátásod a mostani helyzetre?

Nincs. Kicsi rálátást adott, hogy egy műsort vezettem, a Bakelit Online Fesztivált. Akkor képbe kerültem néhány zenésszel. Utánuk néztem, jó párnak a nevét már amúgy is tudtam, ennek kapcsán sokat megtudtam róluk, és a zenekarokról. De annyi sztorit hallottam, hogy rájöttem, hogy én egy nagyon pici részét láttam ezáltal abból, ami most aktívan történik Dunaújvárosban. Lehet, hogy hónapokig kéne kutatni, ha átfogó képet akarnék Dunaújváros jelenlegi művészeti életéről kapni. De hát ez jó!

A víz nagyon fontos szerepet játszik az életedben.

Itt kezdődött minden. Én egész évben a Duna-parton voltam, vagy valamelyik környékbeli halastó partján, édesapámmal pecáztunk. Vagy nyáron a Balaton partján, és kirándulások alkalmával a Szalajka-völgytől a Tisza-tóig mindenhol. A szüleim rengeteget kirándultak. Mindig volt víz körülöttem. Konkrétan nagy vizek mellett töltöttem az egész gyerekkoromat és ifjúságomat. A Nagy-Duna látványa, a Duna szigetek, az ottani csatangolás beégett az elmémbe. Nem messze a rácalmási Duna-parttól lakott a nagymamám, ott is csámborogtunk gyermekként. Vittük ki a kis korcs kutyát sétálni. Tudod, a falusi kutyát leveszed a láncról, és elviszed sétálni! Persze ott is rossz csónakokban mászkáltunk, törtettünk a csalitosban és térdig gázoltunk az iszapos vízben. Most már nem horgászom, a fiam viszont annál inkább, kétévesen már pecázott, négyévesen horgászversenyt nyert. Igen, a víz, az vonz. Ha utazunk, és megjelenik valamilyen víz, én babonás állapotban nézem a vizet és a vízpartot. A vizek nagy részén Magyarországon már jártam kenuval, még a Rábával adós vagyok, meg a Drávával, de egyébként nagyjából minden pipa.

De nem csak kenuval, hanem Pet-palackkal is, ugye?

Ó, hát a Felső-Tisza az többször megvolt, és gyűjtöttük a Pet-palackot, védtük a környezetet, gyógyítottuk ezt a sebet, de leginkább felhívtuk az emberek figyelmét arra, hogy mi ömlik ide, és figyeljünk oda, hogy mi ne csináljuk ugyanezt. Van hatása, már több ilyen túra van, és csodálatos időtöltés is. Ahogy apukám mondta, egy nejlonszatyor legyen nálad, hogy az erdőből a szemetet hozd ki, mert nagyon sok olyan ember van, aki teli be tudja vinni a zacskót, de üresen már nem bírja kihozni. Helyettük kilehet hozni egy-egy sörösdobozt, vagy akármit. Én a gyerekeimet is erre tanítom, gyűjtjük a szemetet. Amikor a Duna-parton kirándulunk, mindig egy-egy kupacba gyűjtjük, és a harmadik kirándulásnál már biztos nem felejtünk el zsákot vinni, akkor össze is szedjük. De Ráckevén, ahol lakom, amúgy is van egy akció, amikor az egész város szedi. Mindenik odafigyel a Duna-partra. Jobb, ha vigyáz, aki úgy dobja el az üdítős, energiaitalos dobozát, hogy azt más is látja.

A Covid a zeneiparra nagy csapást mért. Hogy éled meg, túl?

Megszüntette. Én rengeteget profitáltam ebből lelkiekben, családilag. Úgy, mint kitartás, úgy, mint alázat. Érdekes tanulság az, hogy egy ilyen nagyon nehéz helyzet kellett ahhoz, hogy ezek megtörténjenek, de most meg kell tartani, őrizgetni akkorra, ha majd enyhül a helyzet. Mindennek van egy tanulsága, és én a Covidból leginkább azt látom, ami acélozott rajtunk. Mert nem csak rólam van szó nyilván, a családomon és a barátaimon is látom.

Ezeket át lehetett volna gondolni korábban is.

Igen, de gyarló az ember. Megy, mint mókus a kerékben. Mert ugye, ha veszel egy baromi nagy tévét, és azért egyfolytában dolgozol, akkor ki nézi? Vagy mikor nézed? Maradjunk a tévé példánál! Éjt nappallá téve dolgozol, hogy vegyél egy nagy tévét, ami elé leülteted a gyerekedet, mert te a gyerekedért éjt nappallá téve dolgozol. Hogy legyen egy nagy tévéd, ami egyébként kiszívja az agyát, leállítja a fantáziáját. De ha belegondolunk, akkor a felnőtt férfi lehet, hogy nem is a nagy tévéért hajt, hanem inkább nem akar türelmesen besegíteni a mosásba, nem akar türelmesen lehajolni a gyerekhez és játszani vele? A szakmáját űzni egyszerűbb, és panaszkodni, hogy ő mennyit dolgozik? És hozni egy csomó pénzt, amivel aztán minden elégedetlenkedőnek be tudja tömni a száját?

Most fordult a helyzet alaposan.

Én például háztartásbeli helyzetben találtam magam. A feleségem talált munkát, én meg nem, és azonnal minden megfordult. Főztem, mostam, takarítottam és teregettem némán. A gyerekeim csak ezt tudják, hogy apa tereget némán. Majd, ha találkoznak József Attilával, akkor esik majd le nekik ez a poén. Most kijelenthetem, hogy a házimunka nem férfi, vagy női munka, csak egyszerűen munka, és tökéletes zen harmóniát tud hozni. A porszívózás, takarítás, mosás, hogy minden rendben legyen. Hogy meglegyenek a kis vállfák, és úgy legyenek hajtva, ahogy kell, mert nem mindegy. Bele lehet mélyülni ugyanúgy, mint a zene, vagy az irodalom legfontosabb dolgaiba. Ha az ember szórakoztat, és előadja magát a színpadon, pont annyi energiát lehet beletenni abba, hogy most szépen áll az a vállfa, vagy nem. Egyáltalán nem igaz, hogy ezek női munkák. Nekem már nőnek kellenen lennem akkor, annyit csináltam ezeket.

Békében élted meg ezt a változást?

Nem volt időm, egy pillanat alatt szakadt össze minden. Az életemben kilencven százalékban én zenéltem. Ez egyik napról a másikra szűnt meg. Pénteken lett volna az egyik havi nagy, büdzsébe beszámító munkám, és szerdán lemondták. Egy másik munkámat még a bejelentés előtt mondták le. Egy hét leforgása alatt kiürült a naptáram. Mint amikor kirúgnak valakit a zenekarból, és csak annyit mond a vezető: a következő próbára hozd el a naptárad. Meg egy radírt. Nekünk most ezt mondták be: Kedves zenészek, fogjanak egy nagy radírt! Tragikomikus, csak azért röhögök rajta. Nem akarom úgy előadni, mintha könnyedén vettem volna. Nagyon nehéz idők voltak. Egyik napról a másikra az egzisztenciánk került veszélybe. Amikor bezártak az óvodák, akkor még ahhoz is be kellett osztani az időt, hogy kitaláld, hogy honnan lesz pénz, mert addig is a két gyerek ugrál a fejeden, ha nem tartasz egy napirendet, mint az óvodában. De nincs az, hogy két ember tud dolgozni, az egyik mindig a gyerekekkel van. Tehát mindenképpen maximum egy fizetés lesz. Akkor is, ha nagy szerencséd van. De nincs. Minden igény lemegy zéróra, minden autóba ülés, ruhavétel, szalámi átgondolva. Egész más lett az életünk egy pillanat alatt, de esés-kelés volt ez a felnőtteknek, kialakítani az új rendszert. Átkerültek a hangsúlyok.

Mi volt a legnagyobb mélység?

Adósságban? Három, négy hónapig csak vettem fel a kölcsönt. Nem vagyok finnyás, de amit a legkevésbé élveztem, az a vályogház felújítás volt, amikor egy ásóval a fejem fölött vertem le a régi vályogot a falról, egy állványon, ami billegett, és közben hullott rám a kétszáz éves vályog. Ott nem szakadtam meg a röhögéstől. Volt még egy olyan, amikor egy régi kutat takarítottam ki. Ott ugyanez, a félig benőtt cucc megy a nyakadba, és egy penésszagú, sötét helyen, kicsit tapogatózva próbálod kiszabadítani az ötven éve eltemetett búvárszivattyút. Volt, akinek korábban én adtam munkát, egy sufnit csináltunk a házamban, most az ő sufniját csináltam én.

Segített ennek a feldolgozásában, hogy pszichológiát tanultál?

Igen. Meg az is, hogy jóga pszichológiát. Meg az is, hogy mély istenhitem van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy azt mondtam magamban, ez egy próbatétel. Ez kihívás. Nem lehet összeomlani, és úgy kell mindent csinálni, hogy azt valamilyen módon élvezzem, hogy akarjam jól csinálni. Nem a rossz munkát csinálni a baj, hanem az a rossz, amikor nincs munka. Levered a vakolatot, és este már röhögsz, és olcsó sört iszol. Nem történt semmi, kerestél pár ezer forintot. De amikor nincs ilyen meló, csak számlák vannak és újabb kölcsönt kell fölvenni, akkor elönt a szorongás. De akkor segít Isten, és az asszonynak ad munkát. Nekem pedig újabb fegyelmet és kitartást kívánt, és kezembe adta a mosógép használati utasítását. Most már a mosás meg is maradt az én feladatom, mert olyan szintre fejlődött a szisztémám, és megszerettem.