Egy élet egyenruhában, népviseletben, blueszenekarban, a katedra mögött, gyalog, lovon, motoron

- Benne volt a pakliban, hogy a rendészeti pálya felé orientálódok. A nagyapám szintén a rendészetnél dolgozott, édesapám is a börtönnél, de mint karbantartó lakatos. Nem a rabokra vigyázott, a TMK-ban szerelte a különböző berendezéseket.

- Már gyerekként járt bent a börtönben?

- Nem voltam bent gyerekként. Mivel édesapámnak autószerelő műhelye volt és méhészkedett, ezért úgy cseperedtem föl, hogy a város összes rendőre, tűzoltója, vasutasa és pénzügyőre hozzánk járt autót javíttatni, vagy a méhészeti szezonban mézet vásárolni. Nagyon sok egyenruhás ismerősünk volt, de ez még nem volt biztosíték arra, hogy én is az legyek. Amikor családi indíttatásból autószerelőként kezdtem el dolgozni, egyik alkalommal, amikor éppen javítottam egy terepjáróját a börtönparancsnoknak, megkérdezte, hogy nem akarok-e hozzájuk menni dolgozni? Most megy el nyugdíjba a garázsmester és keresnek egy garázsmestert. Kérdeztem, hogy mit fizetne? 3600 forintot. Akkor 1600 forint a fizetésem 6-tól 2-ig, utána otthon a saját műhelyben, másodállásban dolgoztunk. Mondom apámnak, hogy én bemennék oda dolgozni. Azt válaszolta: Oda nem. Elég a családban egy, aki a bűnözők között van, oda a lábad be nem teszed. De mondom, 3600 forint. Jól van, bejöhetsz, de vigyázz magadra! Ez 1984 őszén volt, '85. január 1-jén vettek fel a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtönbe az anyagi szolgálathoz garázsmesternek. Ott indult a BV-s munka.

- Nem is álmodozott másról?

- Ez egy véletlen volt, nem akartam én igazából az lenni. Rendőrnyomozó, meg mindenféle megfordult az én fejemben, helikopter pilóta, meg mindenféle őrültségek, mint a motorversenyzés. Nyolcadikos koromban Miskolcon harmadik lettem egy motoros ügyességi versenyen, és akkor a motocross szakosztály vezetője azt mondta, hogy mehetnénk hozzájuk versenyezni. A Bláthy Ottó Szakközépiskolában tanulhatnék, a kollégiumban laknék és járhatnék versenyezni. Hazajöttem nagy boldogan a versenyről, és közöltem a szüleimmel, hogy akkor én ősszel megyek a Bláthyba motorversenyzőnek. Édesanyám - nyilván ma már ez nem divat - adott egy borzasztó nagy maflást, és azt mondta: Itthon maradsz kisfiam, élve akarunk látni.

- De azért az autók, meg a motorok iránti szeretet megmaradt.

- Igen, az megmaradt. Most is van egy Csepel 125-ös veterán motorom, van egy Z3-as BMW-m, ami már majdnem veterán, és Triumph Tiger 800-as túramotor az, amivel kirándulunk a feleségemmel meg a barátaimmal. Most ősszel is készülünk egy hosszabb túrára. Voltunk már Csehországban, pedig elmotorozunk a Garda-tóhoz.

- Volt egy amerikai kiruccanása is a Rout 66-en. Stílusosan Harley-vel?

- Egy barátom 60. születésnapját ünnepeltük, és közölte, hogy azt az ajándékot kapta a feleségétől, hogy végigmehet a 66-os úton. Kérdezte, hogy elkísérnénk-e? Hát persze, hogy elkísérnénk, csak ugye ez nem kis költségvetésű út, meg hát egyedül kéne menni! Mondtam a feleségemnek, hogy mi lenne, hogy ez nem egy olcsó út és nem is vihetném magammal. Évával elsős gimis korunk óta motorozunk együtt. Azt mondta: Menjél! Nehogy aztán az legyen, hogy ott volt a lehetőség és nem mentél. Így négy cimbora – mint Faterok motoron  filmben- nekifogott az amerikai kalandnak. Ugyanazokat a motorokat, azokat a típusokat vettük, nyilván egy újabb kiadásban. Nekem egy Harley-Davidson Roadsterem volt, egy kis 1200-es motor. Chicagóban vettük a motorokat és volt három hetünk, hogy Los Angelesbe érjünk, mert akkor jött vissza a repülőgép. Két hetet számoltunk az útra, de beletettünk pluszokat, ha netán útközben valami történne, akkor legyen idő. Azt az útvonalat jártuk végig, amit a motorszervezők is ajánlanak, de mi nem csatlakoztunk senkihez, mi magunknak szerveztük, mentünk magunktól. Néha foglaltunk előre szállást, néha nem. Minden este volt valamilyen motel, ahol meg lehetett aludni, aztán másnap mentünk tovább. Nemcsak az útvonalon mentünk, néha azt mondtuk, hogy most lemegyünk 30 mérföldet és megnézzük, hogy milyen ott a rezervátum, megnéztük a prérit. Így voltunk a Hoover gátnál, a Grand Canyonban, a Shelley Canyonban.

- Jól sejtem, hogy voltak különleges történetek is?

- Az egyik szállodaportás mondta, hogy Amerikában nem nagyon divat, hogy így kirándulnak az emberek, a helyiek sem mennek ekkora túrákra. Az meg, hogy egy európai ember idejön és végigutazza az országot, az nekik teljesen szuper dolog. Hősök vagyunk - mindig azt mondták. Azt mondta a portás, hogy itt van a közelben Amerika legnagyobb katonai múzeuma, ha már eddig eljöttünk, ezt ne hagyjuk ki. Elmentünk 20 mérföldet a megadott útvonalon és feltűnt, hogy az egysávos útból lett kettő, három, négy, majd nyolc sávos út. Hatalmas kapuk, ahol Empire géppisztolyos katonák őrzik a sorompókat. Kérdezték, hogy hova megyünk. Mondtuk, hogy szeretnénk megnézni a múzeumot. Azt nem lehet. Erre a Szaló Peti barátom azt mondja, hogy de itt egy magyar tábornok, miért nem mehet be? Az európai NATO hadseregparancsnokságtól van írásos engedélyük? Nincs. Akkor forduljanak meg! Ugyanis egy éles katonai támaszpont volt, amin belül valóban van szárazföld, vízi, légi múzeum, de oda nem lehet bemenni, csak engedéllyel. A támaszpont bejáratánál egy sportcsarnok szerű kisebb múzeumot megnéztünk volna, ha nyitva lett volna. Viszont útközben az egyik város szélén volt egy hatalmas csarnok, mint a Budapest Sportcsarnok, majdnem akkora. Az egy magánembernek volt a magán fegyvergyűjteménye, több mint 10 ezer fegyver volt benne. Sherman tank fogad a bejáratnál, volt egy pisztoly, amire az volt írva, hogy a Jesse James pisztolya. De a blues gitár fejlődésétől, az indián kő nyílhegyektől a legújabb haditengerészeti high-tech gépfegyverekig minden volt ott. Nyolc darab be volt egy panorámába rakva a Gatling géppuskából, az észak-déli háborúból. Brutális mennyiségű fegyver, de hozzá kapcsolódó néprajzi, társadalmi fejlődés bemutatása is megvolt. Börtönök, bilincsek, kivégzések, kit miért végeztek ki és hogyan. Komplex anyag volt, amit bárki megnézhetett. A kuriózum az volt, hogy a gyűjtőnek megengedték, hogy ott legyen eltemetve, bent a múzeumban. Volt egy emlékmű, hogy ott nyugszik. De emlékezetes volt a Grand Canyon, meg a Hoover gát is. Monumentális építmény a Hoover gát, érdekes volt látni, hogy mennyire alacsony a vízszint mögötte a víztározóban, hogy hogyan fogy. Aztán a Nevada sivatagban a csónakok a házak előtt.

- Jól értettem? Sivatagban csónak?

- Mondták, hogy nagyon készüljünk fel a Nevada sivatagra, mert meleg van, nincs benzinkút, meg egyebek. Kiderült, hogy 50 mérföldenként volt benzinkút, de ott volt a legdrágább az üzemanyag, merthogy az üzemanyag az élet. A kóla is ott volt a legdrágább. Megkérdeztük az egyik benzinkúton, hogy miért látunk csónakokat, hajókat a házak előtt. A válasz az volt, hogy 10-15 évenként van víz, viszont akkor 2 méter. Közte meg egy szem eső sincs.

- Egy ilyen túrára az az ember megy, aki imádja a szabadságot. Hogy fér ez össze azzal a fegyelemmel, hierarchiával, ami a BV-ben van?

- Szerintem a szabadság megélése és kvázi szabadságban élni, az ugyanúgy sok fegyelmezettséggel jár, ha te biztonságosan szeretnéd megélni a szabadságodat, a közlekedésben úgyszintén. De az ellentétek vonzzák egymást. Ha az éned egyik oldala egy szigorú drillben van, egy szigorú hierarchiában, ami kötött protokoll szerint történik, nyilván a kikapcsolódás, ami feloldja a feszültségeket, a frusztrációt, helyre teszi az ember lelkét - és másnap újra tud elánnal dolgozni -, az egy kicsit lazább kell, hogy legyen, kötetlenebb. Nem feltétlenül a motorozás, vagy a lovaglás a szabadság érzete, hiszen autóval is szabadság van, oda megyek, ahova akarok. De más érzés a motorozás, ami nekem 6 éves korom óta az életem része. Amikor édesapám először feltett a Simson Starra, és én vezettem, ő meg hátul ült, onnantól kezdve nekem a motor volt az életem egy része.

- A zene hogy jött a képbe?

- A zene úgy jött, hogy középiskolás koromban egy Danuvia motort elcseréltem egy gitárra. Volt egy barátom, Havasi Tibor, aki profi zenész ma is. A fóti gyermekotthon diákjaival járja az országot, és gospel nótákat énekelnek. Barátom, osztálytársam volt a gimnáziumban, ő akkor már hegedült, zongorázott, meg gitározott, és tetszett nekem is ez a feeling. Lehetett udvarolni a lányoknak a hangszerrel, tábortűznél szólt a Guantanamera, meg a Börtön ablakában, és a többi mozgalmi dal. Azt a három akkordot, amit el kellett játszani a hangszeren, azt megmutatta, hogy kell lefogni. Ez volt az első próbálkozás, és hát sikerek és kudarcok halmaza követte a különböző tábortüzeknél. Valahol mélyen, hátul mindig is érdekelt a zene, próbáltam később zongorázni, szaxofonon játszani, sokféle próbálkozásom volt, de igazából nem volt sikeres és kitartó egyik sem. Feleségem sokáig zongorázott, járt zeneiskolába is, tehát ő mondhatni profi ezen a téren. Aztán jött a munka, a család, a hangszer, meg a zenélés elmaradt. A zenéhez való kötődésem a néptáncon keresztül azért megvolt. Már nyolcadikos koromban táncoltam Sátoraljaújhelyen, a Hegyalja Népi Együttesben táncoltam, és több mint 25 évig voltam tagja ennek a társaságnak. Amikor már mindenki megállapodott, mindenkinek volt már gyereke, lakása, autója, meg víkend telke, akkor visszamentünk, és a régi táncosokkal alakítottunk egy egyesületet, azzal is nagyon sokáig turnéztunk a világban. A zene és a tánc mindig is megvolt bennem. Ebből, a néptánc vonalból lett később a katonai hagyományőrzés, a lovas huszárság. A lovak, az állatok, meg a természet szeretete is megvolt, mindig is az erdőben, a mezőn éreztem jól magam. 

Ha nem gyalog, akkor lóháton, vagy motorral. Eljutottam az életem során olyan helyzetbe, hogy a legnagyobb kikapcsolódást és megnyugvást a lovaglásban találtam meg. Tizenöt évig voltam hagyományőrző huszár a Váci Huszár és Nemzetőr Bandériumban, de előtte és utána is a lóval való kapcsolatom nagyon szoros volt. Ha hazamentem a munkából és nagyon feszült voltam, akkor felültem a lóra, fél órát gyakoroltam vele a díjugrató pályán, vagy csak kimentem az erdőbe, vagy csak az iskolapályán csináltam pár feladatot, az már engem teljesen megnyugtatott és kisimult az idegrendszerem. Mígnem elkezdtem érezni, hogy a hosszabb lovaglás után állandóan fáj a hátam, és egyre gyakrabban. Elmentem az orvoshoz, hogy vizsgáljanak ki. Előtte köhögtem, mondtam, nézzék már meg a tüdőmet, mert nem múlik el a köhögés. Azt mondta a tüdőgyógyász, hogy a tüdejének semmi baja nincsen, na de a gerince! Elmentem reumatológushoz, ott is csináltak röntgenfelvételeket, és mondták, hogy akkor most szálljak le a magas lóról. Konkrétan, mert Herceg 1 méter 75 centi volt, egy szép nagy magyar félvér. Azt mondták, hogy a gerincoszlop függőleges ütődését mostantól kezdve nem kéne erőltetni. Ez egy óriási trauma volt az életemben. Most mit kezdjek magammal, mit csináljak, milyen hobbit, milyen tevékenységet lehetne választani, ami megnyugtat, amiben nem figyelhetsz oda másra. A ló hátán nem járhat másutt az eszed. Együtt kell gondolkodni, együtt kell mozogni, együtt kell lenni vele. A két test eggyé válik. Különben el fogtok esni. Leülsz horgászni? Nézed a botot, de az eszed bárhol járhat. Korábban is érdekelt a hangszeres zene. Ott, ha játszol, nem tudsz másra figyelni, arra kell koncentrálni. Ahogy korosodik az ember, a finom-motorikus mozgások fenntartása és az agy karbantartása a verstanuláson kívül lehetséges mondjuk a zeneművek megtanulásával és eljátszásával, meg gyakorlásával, sok koncerttel is. Odaálltam a feleségem elé, hogy akkor most megtanulok rendesen gitározni. Korábban már játszottam, de most úgy igazából. Kétkedve fogadta.  Nem mondom, hogy mit mondott. Vettem egy elektroakusztikus gitárt, bár azt mondták, hogy inkább elektromosat vegyek, mert azon könnyebb játszani. Én meg azt mondtam, nekem ilyen volt korábban is, ha én ezen megtanulok, akkor bármin könnyebben tudok játszani. 

- Akkor még aktív volt?

- Igen, ez 56 éves koromban volt, még bőven dolgoztam. Az egyik alkalommal a dunaújvárosi hangszerboltban voltam Kővári úrnál. Bejött egy alacsony fickó, beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő gitártanár. Megkérdeztem tőle, hogy tanítana-e engem. Azt mondta, hogy bár mostanában dolgozik a zeneiskolában, nincs is tanulója, de hát miért ne. Azóta járok hozzá hetente egyszer, és folyamatosan tanulok Andrádi Györgynél. Elindultunk az alapoktól, zeneelmélet, kottaolvasás és a hangszeres gyakorlat. Van egy saját speciális módszere, amivel tanít. Gyorsabb haladást biztosít és hamarabb ad sikerélményt a tanulónak. Itthon persze küzdöttem mindig, minden nap gyakoroltam egy órát. A feleségem közbe-közbe szólt, hogy az nem az a hangnem, az nem az az ütem. Én mondtam, hogy én ezt már átírtam. Majd ha megtanulod rendesen az igazit, akkor írd át! – jött a válasz. Eltelt már majd egy év, amikor egyszer azt mondta, hogy ez már hasonlít.

- Jó érzés volt?

- Mintha az akadémiára jutottam volna be. A folyamatos gyakorlás közben rájöttem, hogy valóban igaza volt az egyik mentoromnak, aki azt mondta, hogy elektromos gitáron könnyebb játszani. Lett egy elektromos gitárom.

- Ehhez képest a zenekarban basszusgitáron játszik.

- Igen. Összeismerkedtem a tanárom korábbi tanítványával. Akkor jött a CityRocks kezdeményezés és a srác mondta, hogy jelentkezzünk ebbe a formációba. Miért ne próbáljuk ki magunkat? El kellett küldeni egy videót magadról. Az első videómra azt mondták, hogy nagyon szép, nagyon jó, de gyakoroljak még egy kicsit, és ne blues zenét játsszak, hanem valami rockot, merthogy ők rockzenét játszanak. Nekiduráltam magam, még egy hónapig gyakoroltam, most már csak rockzenét, elküldtem az újabb videót, amire jött a válasz, hogy föl vagyok véve. Így sikerült bejutnom a CityRocksba, az első az első dunaújvárosi, majd aztán a másodikon is sikerült föllépnem. Egyik alkalommal azt mondja Szemenyei Imre barátom, hogy van itt Baracson egy blues zenekar, a Faust Tibiék zenekara, a P.E.N.É.S.Z együttes, akiből kiléptek zenészek, és keresnek gitárost, őt már fölvették. Hát, mondom, miért ne? Az ember mindig azt keresi, hogy milyen kihívásokat, célokat lehet még kitűzni. Ha valamit megtanulsz, és azt kicsit jobban tudod, akkor még lépnél tovább följebb, följebb, följebb. Nyilván egy zenekarba bekerülni, az már egy olyan elismerése annak a sok gyakorlásnak, ami mögöttem van, hogy talán volt értelme nem csak az, hogy megnyugszom. Úgyhogy elmentem egy próbára és a végén eljátszottam nekik egy blues dalt. Azt mondta Faust Tibi, hogy rendben vagy, fel vagy véve. Nagyon megörültem, de azt mondja, hogy van egy kis probléma. Micsoda? Nekik most egy basszusgitáros kéne, mert szólógitárosunk már van. Mondom, lehet két szólógitáros is, én adom a ritmust, Imi meg a szólózik. Igen, de a zenekarba mégiscsak kell egy basszusgitáros, legalább addig próbáljam meg a próbákon, amíg találnak egy basszusgitárost, mert keresik. Imitől kaptam kölcsön egy hangszert, és elkezdtem a videókról tanulni dolgokat. Valóban, az az egy-két akkordmenet, ami egy blues nótának az alapja, az nem olyan bonyolult. Ha hat húron megy, akkor négy húron is mehet, csak ugye a két hangszer között óriási a különbség mindenféle szempontból. Teljesen más a technika, másképp kell pengetni, meg minden más. Aztán eltelt egy próba, két próba, egy hónap, két hónap, és egyszer rákérdeztem, hogy mikor lesz már basszusgitáros, mikor vehetem vissza a másik hangszert. Mondták, hogy már van. Nagyon jól csinálod, szerintünk jó lenne, ha ezt csinálnád tovább. Akkor estem pánikba, mert ugye közöm nincs ehhez a hangszerhez. Bár a másikhoz se, de azon gyakorlok. Gondoltam, valamit kezdeni kell magammal, mert ha már az együttesben ez a hangszer az enyém, akkor ezt komolyan kell venni. Budapesten van egy basszusgitár oktató, Lisztes László, akinek van online kurzusa is. Oda felvételt nyertem, és azóta is tanulok nála, így aztán két hangszeren is gyakorlok. Basszusgitáron most sokkal többet, hiszen a zenekarban azt kell csinálnom. Élvezem. Igazából nem bántam meg, mert most már akkor két hangszeren is gyakorolhatok. Hogyha megunom az egyiket, akkor jöhet a másik.

- Fiatal korában mit hallgatott?

- Mindent. A népzene volt az egyik a tánc miatt, próbálkoztam brácsázni is, de aztán a szüleim azt mondták, hogy ezt nem kéne erőltetni. De a rockzenét is szerettem, persze. Akkoriban mi volt? Omega, Illés, Fonográf, külföldi zenekarok. Queen, az volt az Isten. Én ezen nőttem föl, hallgattam mindent, de később rákaptam a komolyzenére. Feszültségoldásként jó volt Brahmst hallgatni, meg Mozartot is. Igazából bármilyen zenét szívesen hallgatok, mert a zene minden műfajában szép és jó. Megnyugtat, a rezgések átjönnek, amik jót tesznek a testnek, a biológiának. Azért is kezdtem el vele foglalkozni, hogy egy olyan megnyugtató hobbim legyen, ami kisimítja az idegrendszert. Aztán ez később már szerelemmé vált, amit nehéz abbahagyni. Nincs is értelme, hiszen most már van időm rá. Élvezem nagyon.

- Visszakanyarodva a Bv-hez, mindig ambíciója volt, hogy minél magasabbra?

- Nem. Az életemben nagyon sok változás véletlenszerűen jött. Amikor autót szereltem a garázsban, akkor volt egy lehetőség, hogy menjek a Rendőrtiszti Főiskolára továbbtanulni. Nem is nagyon akartam menni, igazából épületgépész szerettem volna lenni. Egyik kolléga mondta, hogy végezzem el, jó lesz az nekem. Nyilván, amikor onnan hazajöttem, akkor már egy magasabb, tiszti beosztásba kerültem, a házi műhely vezetését bízták rám, de emellett a civil életemben voltak olyan dolgok, amik az oktatáshoz kapcsolódnak. Szerettem átadni másoknak azt, amit tudok. Lehetőségem nyílt ezen a vonalon a személyzeti osztályra bekerülnöm, és egy úgynevezett kihelyezett tiszthelyettesi iskolát vezetni és tanítani szakmai dolgokat. Úgy éreztem, hogy ez nagyon-nagyon fekszik nekem, nagyon jó volt. Később elmentem a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemre, ott indult akkor az első humán szervező szak a felnőttképzési tanszéken Koltai Dénessel. Olyan tanáraink voltak, mint a Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér, vagy Gergely professzor a retorikában. A legnagyobbak jöttek az országból előadást tartani és tátott szájjal hallgattuk. Az az időszak egy nagyon nagy lökés volt az életemben és sok jó kapcsolatot is hozott. Amikor visszajöttem az egyetemről, akkor már a személyzeti vonalon dolgoztam, és a humán terület tartozott hozzám. Közben a sport az folyamatosan az életem része volt. Cselgáncsoztam, lövészetekre jártam, a szakmából adódóan kellett foglalkozni küzdősporttal, lövészettel. Az egyik lőversenyen odajött hozzám egy vezető és azt kérdezte tőlem, hogy mit szólnék hozzá, hogyha Márianosztrán lennék parancsnokhelyettes. Nem tudtam, hogy ő már engem kiválasztott valamilyen úton-módon, én kerültem ki győztesen és a Márianosztrai Fegyház és Börtön parancsnokhelyettese lettem. Ezek mondhatni véletlenszerű dolgok. Igyekeztem a munkámat precízen, pontosan végezni és mindent beleadni, amit csak lehet, bármilyen területen, bármilyen beosztásban.

- A BV-ben olyan döntéseket is kell hozni, amit az ember nem szívesen hoz meg. 

- Sokat.

- Hogy lehet ezekben megtartani az emberséget?

- Úgy, hogy a döntések előkészítése nagyon fontos. Még ha gyorsan is kell dönteni, megnézni azt, hogy mi lesz a következménye és az soha nem lehet ártalmas, káros másokra. A kecske és káposzta elv nagyon jó a civil életben, viszont itt szigorú szabályok vannak. Sokszor egy döntésen emberéletek múlhatnak. Ha nem is esik jól, de meg kell hozni azt a döntést, ami esetleg másokra negatívan hat, mert tudod, hogy ezzel biztonságot teremtesz egy másik csoportnak, ami legalább annyira fontos. Azt sem szabad megengedni, hogy a fogvatartottak közül bárkinek baja essék egymás közötti különböző konfliktushelyzetekben, de azt sem szabad megengedni, hogy a személyzetnek valami problémája legyen egy intézkedés során. Ez egy nagyon nehéz feladat, nagyon nehéz jó döntést hozni. Hoztam én is sokszor nem jó döntést, amiből sokat tanultam. Mert ez egy olyan munka, amiben nagyon sok időnek kell eltelni, hogy legyen rutinod, tapasztalatod, hogy úgy tudd meghozni a döntést, hogy sok sok száz ügy van a fejedben, ami alapján tudod szelektálni, hogy ha erre megyek, az egy rossz vonal lesz, ha arra, akkor talán jó lesz. De igyekeztem mindig azt a középutas döntést meghozni, hogy probléma se legyen és a feladat is meg legyen oldva. Amit eddig megéltem az életben, az mind nagyon szép volt, csodás volt. Igyekeztem mindig mások kedvében járni, még ha a munka miatt a hierarchiában ez nem is mindig jött le.

- Kiürült már a fejéből?

- Nem. Ez nem tud kiürülni. Egyrészt azért, mert a Pécsi Tudományegyetem szekszárdi felnőttképzési karán címzetes docens lettem, ahol a szociális munkásokat tanítottam sokáig. Most éppen nincs feladat, amiben részt vegyek, de ha bármikor olyan kurzus indul, akkor szívesen látnak és én is szívesen megyek és átadom a tapasztalatot. Elég sokat dolgoztam ezen a vonalon a munka mellett. Ez egy érdekes kitekintés, a szakma mellett tudományos dolgokkal is foglalkozni. Ne csak a rutin és a gyakorlat legyen meg. Ha ezt van lehetőségem átadni másoknak, akkor miért ne? Ha ebből valaki tanul, fejlődik, hasznára válik, az csak jó és azért a szociális munkás területen dolgozóknak mindig is volt, van és lesz is kapcsolata olyan miliővel, akiket nálunk is kezelnek.

- Gondolom, még vannak tervei.

- Hogyne. Befejezni ezt a házat, az unokákkal foglalkozni. Szeretném, hogy még nagyon sokáig tudjak velük foglalkozni, lássam őket felnőni, fejlődni. Meg a P.E.N.É.S.Z zenekarban még több sikert elérni, még több koncerten részt venni, hasznos tagja lenni ennek a társaságnak, hiszen hatan vagyunk, mindenki függ a másiktól. Hat embernek egy hullámhosszon kell lépni. Ez ugyanúgy kompromisszum, alkalmazkodás, jó és rosszdöntések sorozata, de mindig alárendelve annak, hogy első a zene. A produkció olyan legyen, hogy azzal ki lehessen állni mások elé. Hogyha ez tetszik valakinek, akkor már átadtunk valamit, már tudunk egy értéket közvetíteni. Ha látjuk, hogy a nézők felállnak és táncolnak a koncerten, az egy csodálatos dolog. Magukévá fogadták, amit mi tudunk közvetíteni. Kikapcsolódnak, élvezik, jól érzik magukat, egy pár pillanatig, egy-két óráig kiszakadnak abból a világból, amit jól tudunk, hogy milyen.

- Nem félti ettől a világtól az unokáit?

- Nem mert okos, értelmes gyerekek, jól tanulnak. Igyekszem nekik mindig olyan tanácsokat adni, amivel segítem őket abban, hogy ha lehet, a helyes úton menjenek. Persze mindenki félti. Féltettem a gyerekeimet is, mert abban a közegben, amiben fölnőttek, az volt a fontos. A lányom egyszer megjegyezte, hogy gonosz ember vagyok, mert nem engedem soha diszkóba. Nehéz volt neki megmagyarázni, hogy miért nem. De aztán ahogy nőtt, elfogadta. Az unokákkal ugyanaz a helyzet. Persze ez már egy egészen más világ, ez már nagyon nem az én világom, de igyekszem fölvenni velük a ritmust, még ha nem is tudom úgy kezelni a tabletet, mint ők. Ha itt vannak nálam, akkor napi fél óra internet van csak, egyébként megyünk a szigetre, megyünk az erdőbe, megyünk a Dunára, mindent csinálunk, csak ne a komputer legyen.