Várostakarítók?!

Egyrészt úgy, mintha minket soha, semmilyen körülmények között nem érhetne el (pedig: dehogynem!), másrészt úgy, mintha abból, ha egyszer belekerültünk, soha nem lehetne kimászni.

Viszont a gyakorlati tapasztalatok és tapasztalók szerint (lásd lapunk minap megjelentetett cikkeit) a hajlékosból a hajléktalanságba való átmenet mindkét vége: nyitott!

Vagyis: (könnyen) belekerülhetünk - és (nagyon nehezen) ki is jöhetünk belőle.

Egy társadalom: (talán nem túlzás: közösség) erejét az mutatja leginkább, hogy mennyire képes lefékezni a hajléktalanságba kényszerítő mozgásokat, valamint az, hogy mennyire tudja elősegíteni az onnan való kikapaszkodást.

Németország, 2000-es évek: a II. világháború óta ott tanyázó USA-hadsereg jelentős egységei távoznak. A német katonaság, a Bundeswehr alakulatai saját, kevésbé korszerű (bár a magyar honvédség számára alighanem luxusszállodának tűnő...) laktanyáikból átköltöznek az amerikaiak itthagyott barakkjaiba .

Mi legyen a Bundeswehr megüresedett támaszpontjaival?

Íme: hajléktalanokat költöztetnek oda, orvosi szolgálattal, közkonyhával ellátva őket. Cserébe a szolgáltatásokat fizető települések utcáit a hajléktalanok takarítják.

Csak azért fogott meg ez az információ, mert a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány dunaújvárosi telephelyén járván a napokban azt hallottam, hogy a menhely vezetői azon gondolkodnak: a város utcáinak söprésével teremtenék elő azt a pénzt, ami intézményük fenntartásához múlhatatlanul szükséges.

Hiszen munkaerő: van! Munka: van! Igény: van!

E komoly és mindennapos munkavégzés során a hajléktalanok újra megérezhetnék azt a pótolhatatlan bizsergést, hogy: szükség van rájuk!

Mi meg azt, hogy lám: nem hiába támogatjuk őket...